Erdmann Gyula - Merényi-Metzger Gábor: Apor Vilmos Gyulán. Válogatott dokumentumok - Gyulai füzetek 11. (Gyula, 2000)

III. Kortársak visszaemlékezései Apor Vilmosról

tatószékbe. Annyira nehéz volt, hogy semmi mást nem bírtam szólni. Nem találtam magamban egy morzsáját sern^z emberekben és a világ rendjébe vetett hitnek. Hallgattunk. Egyszer csak megdöbbenve figyeltem föl: forró könnyei koppanva hullottak a gyóntatórács párkányára. Sírt. Ő siratta az én bűnömet és ő könyörgött bocsánatért az Úrhoz. Végül mélységesen bűnbánó hangon, amire lelkemnek szüksége volt: hogy jó az Isten és mindent Ő teremtett... És azután feleletet is adott arra, ami összetörött gyermekhitem egyetlen válasza lehetett. Amikor édesanyámmal vagy egyedül mentem a városban és ő szép, előkelő kastélyi hintón robogott a kastély felé, mindig megállíttatta a kocsit. „Hová mégy?" Kedvesen érdeklődött, és azután kedvesen integetett a tovarepülő hintóról. Berzenkedtem, sőt félig már verekedtem a csúfolódó fiúkkal az iskola sarkánál. Arra jött. Leszerelően mosolygott. Sértett önérzetem megszelídült. Békésen elvonultunk. A IV polgáriban ő tanította az egyháztörténelmet. Az órán beszélt arról a fényjelenségről, amit az 1938-as évek végén az egész világon láttak, és magyarázatot nem találtak rá. (Vörös fényben volt az egész ég.) Utalt Fatimára, a megígért jelre és intett az engesztelésre. Beszélt Kis Szent Terézről és a „kis útról" felejthetetlenül, egyszerűen. Nekünk az iskolában nemigen apologizált. Inkább szeretetével és lelkesedésével ragadott Isten felé. Hittanórákon gyakran mondta igazi nemes lelkesedéssel: Minden Isten dicsőségére... Isten nagyobb dicsőségére tegyünk és többször visszatért az alapigazságra: azért vagyunk, hogy Istent megismerjük, szeressük. Ez a gondolat valahogy mindig átcsengett a tanításán. A vámos fogalmát a mai pénzügyőrrel magyarázta. Katolikus gyűlésen voltunk. Valami zavaros fejű emberek a hátsó sorokban a Szentatya (XI. Pius pápa) ellen kezdtek megjegyzéseket tenni és morogni. A szónok ugyanis a pápa, illetve a Vatikán álláspontjáról beszélt. Apor plébános úr abban a pillanatban felugrott, hátrafordult és szikrázó szemmel kiáltotta feléjük: „Ki mer a Szentatya ellen beszélni?", és még mondott valamit. Oly fenséges volt ez a harag - szent harag -, hogy azok mélyen elhallgattak. Azt hiszem, kitakarodtak. Ilyen parancsoló és tüzes pápavédelmet azóta sem láttam. Ámde nagyon jóságos volt. Négyesnél rosszabb jegyet nem kaptunk. Amikor kimentem felelni, „kis székely"-nek szólított. Rendszerint alig bírtam felelni, mert nézett rám és eszembe jutottak a bűneim. Csak sírtam befelé. Jézus milyen alázatos, milyen irgalmas és én milyen lanyha és gyenge vagyok. Mindig ez volt bennem. De sosem haragudott gyenge feleleteimért. „Te is lehetnél jeles" - biztatott mindig. - Ismételten említette a Székelyföldet. Mesélte, hol járt. Falumról, a vármegye történetéről, vallási megoszlásának okairól, az ott járó és működő keresztes lovagokról stb. El kellett mesélnem, hol jártam. Belekapcsolódott történelmi hozzáfűzéseivel. Finoman, de határozottan kifejezte nemtetszését, amikor egy-egy nyáron apám nem engedett el falunkból más nevezetes helyeket megnézni. „Nem azért megyünk nyaralni, hogy egy helyen legyünk és együnk, pihenjünk. Most kell megismerkednek a városokkal, emberekkel, tradíciókkal, kultúrákkal . Szólj szüleidnek." Igen széleskörű általános műveltséget kaptunk tőle. Nagy tudását egyszerű