Jároli József - Czeglédi Imre: Göndöcs Benedek munkássága. Válogatott dokumentumok - Gyulai füzetek 10. (Gyula, 1998)

Dokumentumok 1873–1933

lételünkre nézve elhatárözóbb eszme: a nemzetiség eszméje nem fog gyógyításához; a másik önföldön tette semmivé a magyart, s új meghasonlásba vitte hazánkat, melyben király és király álltak szemközt egymással, s vallás és nemzetiség, e két legszentebb tárgya nemzetünknek, vitte elöl a dulongás fegyverét s utána az emberi szenvedélyek, s mindennemű apró rosszaknak táborilag rendezett serege. Ha e korból semmink sincs, köszönjük meg istennek, hogy magunk mint magyar nemzet megvagyunk, - s azt elmondhatjuk, mert a tűzpróbát diadalmasan megállottuk. Izrael népe Veres-tengeren szállá be az ígéret földére, nekünk önvérünkből készült e tenger, s még meg is kellé lábolnunk azonfelül. Évkönyveinkben nem egyszer találkozunk nemzeti nagy szerencsétlenségek napjaival, s e szerencsétlenségek létünket fenyegették s mintegy ki akartak törülni a nemzetek sorából. Másfél századig küzdöttünk a megsemmisülés ellen, úgyszólva tűzhelyeink előtt. A magyar birodalom darabokra szakadt, Magyarország csak néhány megyéből állott, Budán a török szultán parancsolt, s Erdély félig függetlenül, félig megalázva, nemzeti létünk végbástyája lőn. Minő sötét kép!... A vérszomj és kegyetlenség, az árulás és megvesztegetés, az elfajulás és gyávaság minő undok jeleneteivel találkozunk! - S mégis, e korszakban is sok vigasztaló, sőt lelkesítő is van. A bomladozás küzdelmeiben mennyi erő nyilatkozik, és a bősz szenvedélyek közt a hazafiság és hősiség mennyi és minő példányai emelkednek ki! - Egy Báthory István, a Zrínyiek, egy Bethlen Gábor, a Rákóczyak s annyi más dicsősége koronként futó fényt vet pusztuló falvainkra, bevett várainkra, megalázott nemzetünkre, - s mintha ez nem a hanyatló nap végsugára volna, hanem az emelkedőé, mely fellegekkel küzd, - mintha a veszély és a pusztulás közepette, például és bátorításul, rendkívüli tehetségeket, nagy erényeket küldene közénk a gondviselés. ...„Csapásra nyújtá vaskezét a sors Mohács felett, s Mohács egy véres honfi sír, egy nemzet átka lett!"... - így énekli költőink egyike gyász balladájában a szörnyű csatát, így kezdhetem én is egyszerű történelmi vázlatomat. 1526-ban augusztus 29-én (melyik magyar ne tudná e gyásznapot?) történt a mohácsi csata. Másnap a gyásztéren, - hol egy király, két vezér, Tomory és Zápolya György mellett 5 püspök, 600 főnemes, 13 ezer ember, 80 ágyú feküdt, s lefordítot zászlóink erdeje lengett, - a törökök győzelmes szultánja II. Szolimán arany trónt emeltetett magának, s ami még a csatamezőn vagy futásban kézre-kézre került - két ezer magyarnak trónja előtt fejét véteté. Az örökké bús emlékű János fővétele napján a magyar nemzet feje, dicsősége porba hullt. Budán nem ült többé magyar király, s Mohács terén másnap új trón és pogányság kezdé meg gyászos uralmát, - Magyarország szent földe a török lova patkójának tiprása alá került. Sokszor veszténk csatát, de soha sem ekkorát; a győzhetés reményét is elvesztettük ezzel együtt. A mohácsi csatavesztés utat nyitott a töröknek, II. Laj os király eleste trónkövetelő igényt Ausztriának, s az éppen folyamatban volt polgári és egyházi reform forrongása kaput tárt a külföldről reánk uszított pártviszálynak.