Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 7. (Gyula, 1994)

VI. fejezet. A polgári korszak (1849-1948). Első rész: 1849-1920

következnek. Közbevetőleg csupán azt jegyezzük meg, hogy statisztikánk magán hordja a kényszerű merevség bélyegét. Bizonyos ügyek ugyanis több helyre beoszthatok, például az iskola gazdálkodása nem külön tétel, mi általában a gazdálkodás címszó alatt vettük számba. Érkeztek rendelkezések, kérelmek a várostól és a vármegyétől is, amelyek egy része egyházi ügy lévén, beosztható volt az általunk kialakított egységekbe, más részüket jobb híján az egyéb kategóriába tettük. Arra gondoltunk, hogy a világi hatóságok időnként egészen különböző dolgokban kérték az egyház segítségét vagy közreműködését. Ezek száma nem volt nagy, de mutatja, hogy számoltak az egyház társadalmi befolyásával. Előfordult járványügyi rendelet (az 1873-i kolera idején és a diftéria ellen), toborzásra buzdítás (az 1866-i porosz-osztrák háborúkor), kérték a támogatást faültetéshez is. Ha viszont a város felügyelő szervként jelentkezett, például a temetők vagy az iskolák állapotát ellenőrizve, akkor az ügyeket az egyházigazgatáshoz vagy az iskolához soroltuk be. Egy tétel föltűnően hiányzik az ötven évvel korábbi statisztikához képest, az erkölcsbíráskodás, mely teljesen megszűnt. Emlékeztetünk rá, hogy az utolsó penitenciatartás 1852-ben zajlott le. Az állami törvények egészen a polgári anyakönyvezés kötelezővé tételéig, 1894 végéig egyházi feladatnak tartották a válni készülő protestáns házasok békítését. A lelkész hívására háromszor kellett megjelenniük a feleknek, hogy megkíséreljék őket szándékuktól eltéríteni. Ha ez sikertelenül végződött, a világi hatóságnál indítani lehetett a válópert. Gonda Lajos nagyon pontosan adminisztrálta ezeket a tárgyalásokat. Papp Mihály már jóval vázlatosabb jegyzőkönyveket készíttetett. Épp a szóban forgó évtizedben kerültek le a békítések a presbiteri gyűlések napirendi pontjai közül. Mindössze kétszer fordult elő békítés (1871, 1872), holott a válások nem szűntek meg, az 1878-as vizitációs jelentésben például öt szerepel. A felek bizonyára nem a presbitérium, csupán a lelkész előtt jelentek meg. Az előző fejezetben említett házassági szerződések (móringlevelek) egyházi rögzítése ugyancsak ebben az évtizedben szűnt meg. A kiépülő polgári jogélet átvette ezt a feladatkört is. Más fegyelmezési eset az egész évtizedben csupán kettő akadt, mindkettő templomi rendzavarással kapcsolatos. Egy alkalommal az új énekeskönywel foglalkoztak (esperesi ösztönzésre), 1878-ban pedig - immár 1865 után másodszorra - megalakult az énekkar. Ha az önkéntes adományok tudomásulvételét és az adakozást nem tekintjük, meg kell állapítanunk, hogy a presbitérium a jelzett évtizedben a néhány fölsorolt eseten kívül szorosabban véve hitbuzgalmi, hitéleti kérdésekkel nem foglalkozott. (Statisztikánkban ezek az esetek az „egyéb" kategóriába kerültek.) Ha azonban az egész korszakot tekintjük, más kép rajzolódik ki előttünk. Az előbb megállapított tény ugyan nem sokat módosul, de egyfelől kiderül, hogy a beadványozó presbiterek is szóvá tesznek hitbuzgalmi ügyeket,