Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 7. (Gyula, 1994)

I. Fejezet. Bevezetés

sorában. 1801 után a források addigi szűkösségét gazdag áradás váltja föl. Különös módon ez jellemzi a tűzvész nem pusztította egyházmegyei anyagot is. Megismerkedhetünk az egyházi élet mindennapjaival, melyekről addig csak sejtésünk volt. Napjainkig bezárólag néhány esztendő híján két évszázadon át nagyjából azonos típusú források állnak rendelkezésünkre. Dolgunk azonban csak részben könnyebb. Küszködnünk kell azzal, hogy a valóság természetes szövevényét hogyan bontsuk vizsgálati részterületekre. Kérdés: milyen mértékben jogos a történeti földolgozásban elválasztani azt, ami eredetileg összetartozott? Hogyan vállaljuk az így óhatatlanul adódó hézagosságot és ismétléseket? Az áttekinthetőség kényszere ugyanis azt diktálja, hogy 1791 után az egyes korszakokat átfogó fejezeteken belül legalább elkülönüljön az egyházszervezet, a hitélet, a lelkészegyéniségek bemutatása, az iskola, a felekezetek közötti kapcsolat és a gazdálkodás. Az erkölcsi és hitélet rendkívül szerteágazóan beleszövődik a helyi társadalomba. Esetenként nagyon nehéz eldönteni, hogy a hívek magatartása meddig tartozik bele az egyházközség-történet vizsgálódási illetékességébe. Vanyó Tivadar idézett módszertani tanulmányában „totális" megközelítést javasol, azaz szerinte minden esemény és jelenség beletartozik a plébániatörténetbe, ami a római katolikusnak keresztelt hívekkel kapcsolatos. A kiindulás elvileg elfogadható és alkalmazható mindenütt, ahol az emberek hétköznapjait is befolyásolja a vallás. Viszont az 1801 után jól dokumentálható korban Gyulán már nem látjuk érvényesnek. Ellene mond a gyülekezeti elv. Vagyis a református gyülekezethez tartozók kisebb kört jelentenek, mint a reformátusnak kereszteltek, akik egyébiránt semmiféle viszonyban nem állnak az egyházzal, így magatartásuk sem képezheti az egyháztörténet tárgyát. Természetesen a többnemzetiségű és többvallású Gyulán a reformátusok közössége nem elszigetelten élt, kapcsolatrendszerükre azonban csak akkor figyelhetünk, ha összetevői az egyházat is érintik. Az egyházközség belső életét tekintve, a fent említett kutatási célból elkülönülő területek önálló történeti földolgozása is elképzelhető. Jogos az egész szervezetre befolyást gyakorló presbitérium működéséről írni, vizsgálható külön a valláserkölcs alakulása és magától értetődően - a korábbi időszakokban nagyon szorosan az egyházhoz kötődő - iskola. A külön elemzés lehetősége fölmerül az egyháztörténet igen elhanyagolt területén, az egyházi gazdálkodás kutatásában is. Már elöljáróban fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy ez utóbbi részletes elemzését nagyobb időegységekre figyelő mintavételekkel kíséreljük meg helyettesíteni, mert problematikája és terjedelme, forrásainak kritikája szétfeszítené adott kereteinket. Végül is a korszakonként változó forrásadottságokat és a további, fölsorolt nehézségeket tekintetbe véve, úgy véljük, nem a sikertelenség jele, ha a