Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 7. (Gyula, 1994)

VI. fejezet. A polgári korszak (1849-1948). Első rész: 1849-1920

épületét alakították át központi emeletes iskolává. A reformátusoknak hasonlóhoz nem volt anyagi erejük, rendszerint késéssel követték a múlhatatlan szükségleteket. Iskolájuk részei a református városrészben szétszórtan helyezkedtek el, századunk első évtizedében már hat osztály hét tanteremben öt helyen, ugyanannyi tanítólakással egybeépítve. Korszakunk első felének legnagyobb eseménye a „szabad iskoláztatás", azaz a tandíjmentesség bevezetése volt 1855-ben. Az előző évtizedekben a tanítók ismétlődően panaszkodtak, amiért nem tudták beszedni az iskolásgyermekektől járó pénzt és terményt. A presbitérium határozata értelmében ez a járadék megszűnt, és az egyházközség ezután a teljes tanítói fizetéseket magára vállalta. Az új megoldás egyfelől az ingyenesség látszatát keltette, másfelől az egyházi adó kötelezettségének szigorítását hozta magával, ilyenformán a döntés hozzájárult a költségvetés nehézségeinek kialakulásához. Néhány év múlva meg is kísérelték a régi gyakorlathoz visszatérést, de az egyházmegye nem egyezett bele. A kisgyermekes szülők ugyanis azonnal észrevették az új forma „joghézagát", és iskolába küldték a hat éven aluliakat is, akikre így otthon nem kellett felügyelni. Mivel az egyházi pénztár gyerekszám után fizetett a tanítóknak, hamarosan különdíj bevezetésével vették elejét ennek a szokásnak.

114 A lassú változások jele volt 1876-ban az addigi presbitériumi „iskolai felügyelőség" helyett az iskolaszék megalakulása, 1877-től az őszi-tavaszi tanulási rendszerre áttérés, egyelőre július végi közvizsgákkal. 1867-ben a canonica visitatio még sürgeti az iskolásgyermekek halotti énekekre tanítását, 1871-ben az esperes már azt kéri, hogy szüntessék meg az iskoláskorúak énekes közreműködését a temetéseken, mert az káros az egészségre. A presbitérium annyira ragaszkodott hozzá, hogy 1913-ban újra kellett figyelmeztetni: „a mai korban már visszatetszést keltő gyermeki visító éneklés", ami a tanulástól is elvonta a gyerekeket, szűnjön meg.

115 A református iskolák bővítésének és korszerűsítésének elodázói gyakran érveltek azzal, hogy 1874-ben a polgári fiúiskola, 1888-ban a polgári lányiskola és az állami elemi iskola megnyílt. Máskor azt sérelmezték, hogy ezekben az iskolákban ritkán vagy egyáltalán nem tanítanak református pedagógusok. Valójában többen azért íratták inkább állami iskolába gyermeküket, mert a református iskolák elhanyagolt állapotban voltak: egészségtelenek, túlzsúfoltak, gyönge felszereltségűek. 1887-ben a „belső leányiskola" mindössze három - akár majdnem száz éve - osztatlan osztályból állt, melyet egyidejűleg 140150-en látogattak. A tanfelügyelőségtől és a polgármesteri hivataltól egyre 114 Jkv. II. 393-, 426., 434.-435.; III. 22., 85-87., 94. 115 Jkv. III. 346.; V. 263- Országosan gondot jelentett, miniszteriális rendelet is foglalkozott vele: Barcsa III. 198.