Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 7. (Gyula, 1994)
VI. fejezet. A polgári korszak (1849-1948). Első rész: 1849-1920
nem odázható igényének eleget tévő nagyobb építkezések és renoválások alkalmából pótadót vetettek ki vagy megpróbáltak kivetni. így történt 1854ben, majd 1879-81-ben és 1902-ben, ami - láttuk - sok nézeteltérés oka lett csakhogy a befolyt összegek elmaradtak a tervezettől. Sőt 1906-ban az 1902. évi adóemelést eltörölték a presbiterek, arra hivatkozva, hogy a megvásárolt új temető bérletbe adása azt szükségtelenné teszi. 109 Azonban nem így volt. A hiányt kölcsönökből kellett pótolni. 1854-ben először az elöljárók és a tekintélyes gazdák róttak ki magukra kölcsönt (2050 Ft), de nem fizették be mindnyájan, ezért attól a debreceni kollégiumtól kellett kérni, amelyet egyébként a gyulai egyházközség is segélyezett. A költséges templomrenoválás és a rendes egyházi adó fizetésének fegyelmezetlensége miatt ez sem bizonyult elegendőnek, és így került sor 1864-ben egyezer forint bankkölcsön fölvételére. 110 Az 1860-as és 1870-es esztendők alapítványtevő hullámával új anyagi erőforrás jelentkezett, mellyel azonban az alapítványok kezelésének és ellenőrzésének rendezetlensége miatt szabálytalanul élt a gyulai egyház, úgyhogy a századfordulóra valóban igen komoly veszélybe került gazdasági helyzete. Jancsovics Emil presbiter 1900-ban és 1901-ben figyelmeztette a presbitériumot, hogy az alapítványok tönkremennek, ha továbbra is kikölcsönzik a tőkéjüket, és a kamatokat sem a magános hitelfelvevők, sem az egyház nem fizeti rendszeresen. (Az alapítványi tőkék egyébként az 1863-ban alapított Békésvármegyei Takarékpénztárnál voltak letéve.) A Jancsovics által vezetett különbizottság 1908-ban mintegy három évtizedre visszamenőleg megvizsgálta a költségvetéseket és föltárta, aminek a jegyzőkönyvek folyamatos olvasásával mi is tanúi voltunk. Először az eleve bizonytalan állagú Molnár Sára-alapítvány rendeltetését sértették meg 1857-58-ban, maradékát kölcsönvéve a templomrenováláshoz, és sosem rendezték. Azután az 1870-es évektől, ha nem is rendszeressé, de gyakorivá vált, hogy nem lévén elegendő készpénz az egyháznál, a belhivatalnokok fizetését az alapítványi tőkék valamelyikéhez nyúlva tudták kifizetni. A presbitérium ezt mindig jóváhagyta. A kamatot úgy fizették, mintha a tőke megvolna, de a tőkét sokkal lassabban törlesztették, miközben a számadásokban, mint meglévőt tüntették föl. 1877-ben a 15 690 Ft. 68,,5 kr. alapítványi vagyonból még csak 2756 Ft. 18 kr., 1888-ban 27 537 Ft-ból 2940 Ft., 1904-ben 50 794 K. 13 f-ből 11 565 K., 1906-ban néhány alap fölszámolása után 41 171 K 96 f-ből már 14 867 K. 80 f. volt kölcsön. 111 Közben az 1906-ra készített költségvetés számított először tetemes hiányra, 109 K. 41 f-re, ami 972 K. 41 f-re realizálódott. Vidó János gondnok ekkor 109 Jkv. II. 406-409.; IV. 885-; V. 62. 110 Jkv. II. 420-421., 423-429.; III. 198-201.; 209-211. 111 Jkv. II. 443-447.; III. 233-; IV. 833-, 855.; V. 97.
