Elek László: Nagy Gusztáv írásaiból. Versek, széppróza, néphagyomány, publicisztika - Gyulai füzetek 5. (Gyula, 1992)

SZÉPIRODALOM - Elbeszélések - Variációk egy témára

E szavakkal - máig is titok, hogy utasításra vagy zavarában cselekedte - a vastag tömör babérkoszorút rátette a Teofil kopasz és szegletes fejére. Hiába suttogta Teofil, hogy „a kezembe, a kezembe!", a koszorú a fejére került. Tomboló tapsorkán tört ki, s hogy Teofil mentse a helyzetet, jobbjával felnyúlt hirtelen, és a fülére csavarodott szalagot lerántva, a koszorút mély meghajlással előbb a szívére szorította, majd onnan - amennyire csak a karjától tellett - kinyújtotta a közönség felé, így akarván kifejezni azt a mélységes hálát, mely szívéből, az immár koszorús költő szívéből a közönség felé árad. A koszorú, míg a bankett tartott, szépen elrendezett szalagjaival ott függött Teofil feje felett a falon, majd hajnal felé visszakerült a kis barna táskába, honnan azonban átlag félévenként ismét előkerült, hogy hasonló aktusokon szerepeljen. Teofil ugyanis annyira megszokta a dicsőség babérját, hogy ha valahol a köleséri siker hatására előadták egy-egy darabját, melodrámáját, vagy amiben szintén nagy volt, alkalmi ódáját, újból és újból átadatta magának, kioktatva a rendezőt, hogy a koszorút a kezébe adják, éspedig szívmagasságban két kézzel nyújtva feléje. Ne a fejére tegyék, mint az a köleséri liba. Variációk egy témára I. Péntek Mihály a kornádi vásárba készült, s előtte való este, amikor vacsora után rátömött, és bodor felhőket eregetett csorbaszájú tajtékpipájából, tréfás kötődéssel megszólalt: - No, most aztán mindenki sorolja el, hogy miféle vásárfiát akar? A felnőttek már tudták, honnan fú a szél, és senki közülük meg se mukkant, de a kis unoka komolyan vette a kérdést. - Nékem mágnesbicskát hozzik, mondta, s odaállva nagyapja elé, olyan esengve nézett rá, hogy az öreg szinte érezte, a bicska ára megmozdul a bugyellárisában. - Olyat hozzik nagyapám, hogy halbul legyik a nyele, oszt karika is legyik rajta, meg lánc! Nagyfel látsz, hé, dörmögött rá az öreg a gyerekre, tettetett szigorúsággal. Azt hiszed tán, hogy váradi püspök a nagyapád? Nemcsak hogy bicska kéne, hanem még mágnes is legyik, oszt karika is legyik rajta meg lánc? Hát még? Meg hogy a bodzafárul is kolbászt tudjon vágni? Nem olyan kéne? Miska megszeppent, s hogy a nagyapja bozontos szemöldökét összerántva, csúfondáros képpel nézett rá, és nagy, csípős füstfelhőt fútt az arcába, sírva fakadt. - Hát van lelke bántani azt az ártatlan gyereket, csattant fel az öreg Péntekné. Kérdi, oszt mikor tisztességgel felel, akkor meg rátámad? Mit, hogy elég, meg hogy hallgassak!? Sose hallgatok én, mikor velem is mindig ezt csinálja!