Elek László: Nagy Gusztáv írásaiból. Versek, széppróza, néphagyomány, publicisztika - Gyulai füzetek 5. (Gyula, 1992)

IN MEMORIAM NAGY GUSZTÁV (Elek László)

árad belőle. Olyan emberé, ki gyermekkora óta sóvárog a megértő szívre és a tiszta kapcsolatra, de akit sokszor figyelmeztetett már a sors, ne adjon maradéktalanul hitelt érzéseinek, hiszen többször is kitámolygott már „az örök bánat ében kapuján" véznán és betegen, a félig csókolt csókok fájdalmával. Legyen óvatos, gondoljon kárvallott önmagára és tehetetlen átkozódásaira: Átkozott az Élet kezdet-pereitől Melyben a vágy végzetté válik Átkozottak az álmok, holdas esték, És minden érkezett csalfa „holnap" Mert velünk nem az örömök elé, Csak újabb kínok útján loholnak. Egészen 1936-ig járt „ravatalos szemmel, perben emberrel, önmagával, istennel" a nagyvilágban. Ekkor találkozott az igazi „férfi szerelemmel". A mindenért kárpótló Szövérfy Annával, aki végre nem a „végzet ösvényén" közelített hozzá, hogy „kenyerét megkenje mézzel". Sírig tartó kapcsolatuk a sors fenséges elégtétele volt. Békés otthonra lelt, nyugodt, csöndes fészekre. Szülőket kapott meghalt szülei helyett, akiket György és Janka napján a hálás gyermek vidám örömdalával köszöntött; új testvért testvérei mellé, s mindenekfölött jóságos, megértő hitvest és lelkiismeretes munkatársat. Versértő hű asszonyt, akit istenként tisztelhetett, aki „szentté" tette számára Gyula városát. Akinek minden lépése elé „hozsánnás lélekkel" kellene virágokat hintenie. Nélküle egyszerre üres lett az élet és a világ. Mikor munkája kisebb-nagyobb időtartamra elszakította tőle, „szabadsága börtönében" is úgy élt, mint a magányos árva madár, amely társtalan búsong tört ág hajlatán, ügyet sem vetve a vígan csivitelő társakra. Még Orosházán is árvának érezte magát, pedig ide - apósa Kassai utcai házába gyógyulni, erőt gyűjteni is jött a nyilasok által már említett pesti felelősségre vonása után. Az egyedüllét kínozta itt is, és a fagyos-zúzmarás télben a kuruc bujdosóénekek modorában ekként panaszolta el keserves bánatát: Hiányoztál Nagyon nékem Sírt a szél a Jegenyéken. Se otthonom, Se kenyerem, Én sírtam a Leveleken. Boldogságukat nem tudta kikezdeni az idő. Nemcsak tisztelték és szerették, de óvták és védelmezték is egymást. Igyekeztek kikerülni minden felesleges