Elek László: Nagy Gusztáv írásaiból. Versek, széppróza, néphagyomány, publicisztika - Gyulai füzetek 5. (Gyula, 1992)
IN MEMORIAM NAGY GUSZTÁV (Elek László)
s részvéttel teli fájdalmas búcsú a morgue - a halottas ház - korán távozó néma „vendégeitől". Hitelesebb képet aligha festett valaki róluk és fagyos, daltalan környezetükről: a város zajától távol eső gyulai szanatórium siralomházi miliőjéről, ahol a kísérteties fehér falú kórtermekben, az elmúlás gondolatával barátkozva, vele együtt sorvadoztak a halál, kiszemelt jegyesei. A ziháló tüdejű sápadt betegek szomorú rezervátumában, persze, nem lehetett csalhatatlan orvosság a költészet, csak testi-lelki kínokat enyhítő, bódító ópium - hitet és reményt sugárzó, oltalmazó erő. Olyan pszichikai hatású szer, amely időlegesen gyógyít, elterelve a figyelmet a sorjázó tragédiákról. Ne szépítsük a valót! Nem adott- mert nem adhatott - abszolútbiztonságot a végső elkeseredés - a letargia ellen. Nagy Gusztávot is elfogta nemegyszer a halálfélelem. Nemes gesztussal, előkelő nagyvonalúsággal készítette el ilyenkor a maga zárszámadását az „én kifelé megyek" tudatában, engedelmeskedve a könyörtelen földi törvénynek, amely szerint minden, minden hiábavaló: Lombok, csók, élet, minden elmúlik, Csak egy örök: a végtelen halál. Könnytelen sírása mögött azonban fázón és árván ott lapult, ott pislákolt mindig egy kis életvágy, jóllehet a tágabb környezet - a magyar valóság - sem kecsegtette sok jóval: Jaj, a halálpók mindent besző itt, S kínok ekézik lelkem mezőit; Itt minden balog, törött és fakó, S puffadt arccal a világ árkából Úgy bú fel a nap, mint berúgott bakó. Vak itt a fény, a tűz csak kujtorog... És mégis, mindezek ellenére a hajnal szerelmese volt. A sötét éj halálát jelző hajnalcsillag kilobbanásának és az élet diadalát hirdető napsugárnak, a folyamatosan derülő, világosodó kék égboltnak a szerelmese. Élvezte az új életre ébredő természet - közelebbről a gyulai vízi világ hangulatát; a szín és a hang, a táj és az ember tökéletes harmóniáját. A derengő, titokzatos félhomályt, amely új reményt szül, és elindítja azt a csodás folyamatot, amelyben a bíbic karmesteri beintésére finom crescendóval felhangzik a madarak diadalmas győzelmi himnusza, miközben a kelő nap sugarai elűzik az éjszaka kísértetét, és feloszlik a Körösre települt párás köd. Görcsösen kapaszkodott az életbe. Élni akart. Túlélni a vigasztalan, nyomasztó szegénységet; átvészelni a világválságot. A szenvedés tűréshatárán is az élet értelmét és jogát védte. Hitetlenül is hitt a nemes érzések, az életet megszépítő leheletfinom szépségek gyógyító erejében, holott a nagy zűrzavarban attól tartott:
