Elek László: Nagy Gusztáv írásaiból. Versek, széppróza, néphagyomány, publicisztika - Gyulai füzetek 5. (Gyula, 1992)

IN MEMORIAM NAGY GUSZTÁV (Elek László)

csak jól felfogott önvédelemből is: nem tudott parancsra lelkesedni. Talán érezte, hogy az új típusú sajtó szolgálatába könnyebb kezdőként belenőni, mint a régieknek az új látásmódot és stílust, az új, szokatlanul nyers hangvételt magukévá tenni és elfogadni. Felismerte - legalábbis kétségkívül megsejtette-, hogy az osztályharcos jelszavak sűrű erdejében - a mesterségesen szított gyűlölet és széthúzás talaján - nem fejlődhet ki megbonthatatlan társadalmi egység, nem tenyészhet tartós béke és eszményien tiszta demokrácia. Nem lehet véletlen és váratlan, hogy 1945 után mint költő sem találta a helyét és a hangját. Alig írt néhány verset. Sokkal meglepőbb viszont, hogy ún. programverssel még újságíró-lapszerkesztő korában sem kísérletezett. „A szépség koldusa" volt, akiben a költészet és a politika kezdettől fogva mint két egymást kizáró szféra élt egymás mellett. Erről három nyomtatásban megjelent füzete: az Elindulás (Békéscsaba, 1927.), a Tempea (Gyoma, 1929.) és a Versek (Gyula, 1935.) egyaránt tanúskodnak. Bennük és hátramaradt kéziratos verseiben is csak önmaga mikrovilágát járta körül. Lantján kizárólag a szubjektív kitárulkozás vallomásos témái részére volt húr. Nem azért, mert az „ízig-vérig költő" képtelen volt poétaként politikusán is látni, vagy mert költői eszközei erőtlenek voltak, hanem mert felismerve a hatalom és az erkölcs antagonisztikus ellentmondásosságát, embersége tiltakozott ellene. Úgy volt a félhivatalos sajtó munkatársa, hogy nem ismerte az elvakultságot és a gyűlöletet. Szigorúan tartotta magát ahhoz a belső morális parancshoz, hogy a költőnek „az igazat kell mondania, nemcsak a valódit" (József Attila). Kiszűrte poéziséből a nyers politikumot, és önmaga csigaházába vonult vissza. Nem írt verset sem akkor, amikor „diplomás proletárok" lapátolták Pest utcáin a havat, mint ahogy nem állt be az uszító bértollnokok csapatába sem, amikor a közélet vezérei a fegyvergyártás fokozásával, új háborúra való felkészüléssel igyekeztek enyhíteni a nyomort, így teremtve munkaalkalmat és szűkös megélhetést a népnek; sem amikor a faji mítosz terjesztésével számottevő anyagi előnyhöz juthatott volna. A közélettől a magánélet sáncai mögé menekülő költő számára egyszerre jelentett oltalmat és andalító erőt a költészet. Elfordulást a társadalmi problémáktól, a világ kegyetlenségeitől, és menedéket a lelki kínok, a testi szenvedés, a halálfélelem ellen. Görcsoldó gyógyírt a rezignáció - a kilátástalansággal, a reményvesztettséggel szemben. Hozzá menekült, őt hívta segítségül/ ha lelki bajok és testi fájdalmak gyötörték: .... Múzsa, jöjj! Hozz szívemnek enyhülést, Senki sincs ily félhalott, Ily esengve nincs, ki vár; Némaságom börtönét Esdve kérlek, nyisd ki már!