Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

I. BEVEZETÉS

pedig egyetlen mondatot sem szentelt ennek. Az új magyar kormányzat, igaz, szuverinitása a nullával volt azonos, tudott tehát a készülő eseményekről. Rákosi és Gerő ill. társaik pedig minden bizonnyal részletes információkkal is rendelkeztek. Békés megye és a vele szomszédos, Trianon után a határon innen maradt volt Arad - Csanád megyei részek 1944. szeptember végén - október elején kerültek ki a német fennhatóság alól és jutottak szovjet megszállás alá. Az itteni német települések lakói ill. a magyar, szlovák, román vagy vegyes lakosságon belüli kisebb német közösségek tagjai nem sejthették, mi vár rájuk. Őseik a török kiverését követő újratelepítések során költöztek ide s immár 200 éve éltek együtt a magyarsággal és más nemzetiségekkel, mégpedig többnyire egymás iránti toleranciával. A nemzetiségek együttéléséből e vidék csak profitált: a sokféleség, a színek, szokások, munkamódszerek kölcsönösen és előnyösen hatottak egymásra. A németektől szorgalmat, tisztaságot, pontosságot, okszerű gazdálkodást, kert- és szőlőkultúrát lehetett ellesni. Településeik még mai állapotukban is a parasztpolgári lét és igényesség jeleit mutatják a megmaradt régi épületegyüttesekben és városképben. Soraikban sok kitűnő kézműves is található volt: kezük nyoma a vidék, sőt a régió sok-sok középületén ma is látható. A békési - csanádi németek egy részét is az 1930-as évek végén, 40-es évek elején hatalmába kerítette az államközi egyezmények nyomán Magyarországon is erőteljes propagandával terjesztett nagynémet eszmeiség és a Volksbund szervezkedés, de az esetek többségében ez nem nyilvánult meg magyarellenességben, vagy Hitler kritikátlan magasztalásában. Inkább a nemzeti érzés, az összetartozás tudatosulásáról és megnyilvánulásáról volt szó, melyet egyes német birodalmi szervezők és itthoni támogatóik kihasználtak, elferdítettek, félresiklattak. Akadtak persze a hazai németek között is nyílt fasiszták, hitleristák, sőt olyanok is, akik hallgattak az SS hívó szavára. Ők azonban a német csapatokkal együtt, vagy még korábban elmenekültek a Volksbund vezetőivel és szervezőivel együtt. A másik oldalon, a magyarsággal, a magyar hazával szolidaritást vállaló hűségmozgalom tagjai között is szép számmal voltak békési és csanádi németek. Ők valamennyien itthon maradtak, hiszen nem gondolták, hogy félnivalójuk lehet. Az arányok és viszonyok helységenként eltérőek voltak. Gyulán, az ún. Németvároson a németek zöme már nem is értett németül, otthon is magyarul beszélt; német szóval inkább csak az idősebbek éltek egymás közt. A németvárosi Szent József templomban a 30-as évek végén, Apor Vilmos plébánossága idején megszüntették az addig havonta egyszeri német szentbeszédet is. Apornak nem kis szerepe volt abban, hogy Gyulán semmiféle szélső jobboldali mozgalom nem ért el említésre méltó hatást. Jelentős volt viszont a szociáldemokrata párt szerepe, amely nem kis részben a sok kitűnő németvárosi kézművesre épült. A békési - csanádi németek számarányát illetően érdemes megjegyezni azt, hogy azokon a településeken, ahol többségi nemzetiség volt a német (Eleken 1910-ben a 7 286 lakosból 4 339, 1941-ben 9 327-ből 5 714; Almáskamaráson 1910-ben 2 110-ből 1 944, 1941-ben 2 465-ből 2 222), ott 1910-1941 között nőtt a németek száma. Ahol viszont kisebbségben voltak a németek, ott számuk és számarányuk is erősen süllyedt, így volt ez Gyulán, ahol az 1910-es 24 284 fős lakosságból még 1581 volt német 6