Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

I. BEVEZETÉS

A békeszerződés kilátásba helyezte a hadifogoly-egyezményt, amiből viszont semmi sem lett. A Rákosiék által 1948 februárjában a Szovjetunióval megkötött kölcsönös barátsági és együttműködési szerződés egyetlen szót sem tartalmazott az elhurcoltakról. 1948-ban mintegy 85000 ember tért haza, s ez után a magyar kormány kijelentette: a hadifogoly-kérdés megoldódott, már csak politikai elítéltek maradtak a Szovjetunióban. Ez megint csak nem felelt meg a valóságnak, hiszen még százezrek voltak kint. A magyar emigráció által is ösztönzött nemzetközi nyomás kellett ahhoz, hogy többségük hazatérhetett 1949-ben. Még 1950-ben is hazajött mintegy 20 000 ember. Úgy tűnik, hogy ezt követően már zömmel valóban csak olyanok maradtak kint, akiket jobboldali mozgalmak tényleges résztvevőiként, német alakulatokban szolgálatot vállalóként a szovjet hatóságok bűnösnek találtak. Bár ki tudja... Napjainkban a sajtó egyes közleményei aggasztó kétségeket ébresztenek. A hazatérők közül egyébként sokakat már Debrecenben figyelmeztettek: aki otthon beszélni mer szovjetunióbeli "élményeiről", azt visszaviszik. Ez is és a felejteni akarás is közrejátszott abban, hogy a tragédia túlélői között is, de az érintett településeken általában is sokáig nagy csönd és hallgatás övezte a múlt e sötét szeletét. A hatóságok által is kikényszerített hallgatás évtizedeinek napjainkra lett végérvényesen vége.

77 Az elpusztultak és a túlélő, az esetenként ma is élők németek és magyarok részére igazságot kell szolgáltatni. A kormányzat által biztosított havi 500-500 forintos nyugdíj kiegészítés gesztus értékű. Főként nem anyagi jóvátétel szükséges, hanem erkölcsi és emberi. A deportáltak zöme ártatlanul vesztett el életéből 1-6 évet és lett sokszor örökre beteges és riadt tekintetű. A túlélőkkel beszélgetve, azok még ma is el-el sírják magukat, főként nem a szenvedésekre emlékezve, hanem a megaláztatás és az igazságtalanság miatt. Jó néhány gyulai, németvárosi öreg ma is bezárkózva él, bizalmatlan, nem szívesen beszél a múltról. Német szót már sehol sem hallani a városrészben. A hallgatást, a még ma is érezhető félelmet és görcsöket csak mi oldhatjuk fel: a múlt feltárásával, nyilvános erkölcsi jóvátétellel és - nem utolsósorban jó szóval, bizalommal. Elismeréssel kell adóznunk az 1990. évi rendszerváltás előtti utolsó parlamentnek, amely 1989-90 fordulóján megértette az idő szavát s önmaga árnyékán átlépve, "a jogállamiság és a nemzeti megbékélés érdekében" elégtételt szolgáltatott a szenvedőknek, a még élőknek és a már meghaltaknak. A parlament állásfoglalása szerint ugyanis, a Szovjetunióba jóvátételi munkára elhurcolt, valamint a Szovjetunió bíróságai által elítélt, de időközben bűncselekmény hiányában rehabilitált magyar állampolgárok szenvedései "a sztálini politika, valamint a bűnös nemzet koncepciója alapján született elmélet és gyakorlat következményei voltak", melyek során ártatlanok sokaságát fosztották meg szabadságuktól és tartották őket fogva pusztító körülmények között. Az országgyűlés elhatárolta magát e jogtiprástól és megkövette az áldozatokat ill. kötelezte magát olyan garanciák megteremtésére, melyek a hasonló eseteket eleve meggátolják.

78 77 Stark Tamás: i.m. 18. 78 36/1990 (III. 28.) Ogy. H. - Belügyi Közi. 269. 25