Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

II. DOKUMENTUMOK - 19. (?) Márton gyomai deportált levele családjához

kormány nem kér bennünket haza, nem az oroszokon múlik, hogy mi nem mehetünk haza, mert ha kérték volna, ők már hazaszállítottak volna bennünket. Hát létezik ez, el lehet ezt hinni, hogy miránk nincs szüksége az országnak, lehet hogy igaz, de ha az országnak nem hiányzunk, annál jobban hiányzunk a családnak, hiszen hány apa és anya van itt, akinek odahaza vannak a neveletlen gyermekei, akikre még olyan nagy szükség volna ebben a nehéz helyzetben s talán könnyebb volna a teher, kisebb a gond, ha a család együtt van. Együtt talán még a nélkülözés is jobb, mint távol egymástól a jó élet. Kedves Anyukám, el tudom képzelni a sorsod ebben a nehéz helyzetben, hogy mennyit kell, hogy gondolkozz, hogy némileg ki tudd elégíteni azt a szegény kicsi gyermekeinket. Tudom, hogy mindig kellene valami, mindig van hiány, hiszen erre egy asszony képtelen, hogy minden legyen, ami kellene, hiszen még akkor is sokszor nehéz volt, míg ott voltam köztetek, hát még így. Kedves Anyukám, nem is tudom, mit írjak, hiszen annyi a gondom, hogy nincs az a perc, hogy ne volnék köztetek éjjel nappal egyaránt, olyan nagyon sokat gondolok a kis Erzsimre, Katira, már a másik percben a Béla meg Ilcsi van eszemben és a kis Ella. Elgondolom, hogy milyen jó is volna már ott lenni köztetek és eljátszani a gyerekekkel, elbeszélgetni, elmondani, hogy mi volt itt Oroszországban, hogy milyen jó sütemény az a priceli piski, pedig csak egy kis tengeri dara az egész megsütve. De bizony itt még az is sokszor jó volna, ha volna rá 3 rubel. Kedves Anyukám! Itt a munkás sorsa nagyon mostoha, fizetés kevés, szabadság semmi, ennivaló kevés és végtelen rossz szűz ételek vannak, az a csoda, hogy még ennyire is vagyunk, igaz, hogy mi már elég jól megfogyatkoztunk, mert 56-an voltunk itt gyomaiak és már csak 38-an vagyunk. A többiek már hazamentek a föld alá, ők már pihennek, nem nélkülöznek semmit. Bizony sokszor arra gondol az ember, talán jobb is volna már nem élni, mert az úgy sem élet, ami itt van, de mindig van egy másik sugallat, ami biztat, hogy majd vége lesz talán egyszer ennek is. Anyukám levelet kaptam már tőled kettőt, megértettem mindent amit írtál és már válaszoltam is rá kétszer, de nem tudom megkaptad-e a levelem, ugyanis a levelezés innen szinte lehetetlen. A ti leveletek három hónapig jött el ide hozzánk, úgy gondolom, hogy a mienk sem megy hamarabb haza semmivel. Anyukám, e levél úgy íródik éjszakánként, mert éjjel dolgozok és ha elvégzem a dolgom, mindig írok hozzá egy keveset, ilyenkor úgy érzem vagy gondolom, hogy veled beszélgetek, csak sajnos nem válaszolsz, csak esetleg egy pár hónap múlva. Kedves Anyukám, Beinsrot Miska és Kurucz Jóska is jól vannak és üdvözletüket küldik neked is és a családjaiknak is. Margit és Mária is üdvözöl mindenkit, jól vannak, csak nagyon el vannak fáradva, mikor haza jönnek a munkából fáj a lábuk nagyon. Anyukám én is le akartam menni a bányába dolgozni, de nem engedtek a tisztek, úgy gondoltam, hogy ott csak többet fognak fizetni, mint a suszterájban, de ehhez sem volt szerencsém eddig, mindig azzal ijesztgettek mindenkit, ha valaki nem tetszett a tiszteknek, hogy mész a bányába, most akartam menni magamtól, most ők nem engednek, igaz, hogy mindenki azt mondja, hogy örüljek neki, mert jobb fenn dolgozni kevés fizetésért, mint lent a sokért, bár van bányász is sok, aki nem kap több fizetést, mint mi, akik itt vagyunk a jó helyen, mert itt jó helye a suszternek meg a szabóknak van, így mondják. Kedves Anyukám, add át üdvözletem a faternek, Misának 94