Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

II. DOKUMENTUMOK - 18. Schriffert Mihály naplója

egy másik sötét folyosón betértünk, hol térden csúszva, hol állva, a dúcfákat is kellett figyelni, de ha azt néztük, akkor a földön botlottunk rettenetes nagyokat a nagy sötétségben, de ha a földet néztem a kis homályos lámpa fénye mellett, akkor a fejem vertem a dúcfába. Mindegy, nagy keserűséggel itt is végigjutottunk, a vízszintes irányú folyosón, míg újra egy másik ilyen meredek uklonra értünk, de ez már vizes is, csúszós is volt, a csillék pedig jártak, vigyázni kellett, nehogy az üres és a teli csille közé kerüljünk, mert oly szűk a hely. De a dúcfákba itt is igen sűrűn neki - neki kongattam a fejem, mert csak hajolva lehet itt közlekedni. Ennek az uklonnak is elértük a végét. Itt már magyarokkal is találkozunk, Geszner János is itt dolgozik. De minket még tovább, egy másik uklonon lefele tovább vittek, egyszercsak elkanyarodtunk egy keskeny folyosón, még betértünk egy másik folyosóra. Az előző folyosó végén, a vízben ott dolgozott Gróh Ferenc (szabadkai), a követ hányták csillébe, nyújtották a folyosót. Egyszer csak elértünk itt egy csoportot, egy luk előtt ülnek. Mondják, hogy most nincs munka, mert el van törve valami motor, ami a csúzdát rázza. Mindegy, mutatja az orosz ott előttem azt a kis lukat, hogy menjek utána. De ő már be is bújt a lukba. Én is megpróbáltam, de hason kúszva valahogy tértem csak, közben a lámpám is elaludt. Előttem a nagy sötétség. Az orosz már jól elhaladt, még egyszer hátranéz és kiabál: magyar, magyar! Mondott még mást is, de én nem értettem, csak gondoltam, hogy engem keres. Majd megszólaltam, de én csak mászok az ő lámpafénye után, még végre odaértem ő hozzá, akkor adott tüzet, hogy gyújtsam meg az én lámpámat is. No gyerünk tovább, bár én már a térdem nem éreztem és így oldalt lökdöstem magam a végtelenben. Még végre odaértünk. Itt aztán csak tanakodnak az oroszok, hogy min, azt igencsak ők tudják, de gondolom, csak a motoron, hogy nem jó és ma nem lesz meg a norma. Itt aztán csakugyan nincs semmi munka. De aztán innen már, nem tudom hogy magam hogy kerülnék vissza a napvilágra. Még a hosszú heverés után (mert ülni itt nem lehet) meggondolták, hogy menjünk fel. De ebből a lukból most már kijutni... Már úgyis annyira ég a térdem, hát a fenekemen hanyatt lökdöstem magam kifele a lukból, még végre kiértem a folyosóra. Ez valami 38-as vagy hányas tárna volna. Hát ha működött volna a motor, akkor ebben a lukban kelletett volna a szenet lapátolni. De lefele csak jöttünk a síkos meredek uklonon, de most felfele. Mire felértünk a lifthez, úgy kivoltunk, mint egy kövér kacsa, ha úgy megzavarták volna, csakugyan ebben az esetben talán az ember szíve is a torkában dobogott. Nem is várta, hogy összeessen, már ül is le. Megállapítottam, ide lemenni és feljönni nagyobb munka, mint ha én idefent 10 óra hosszát dolgoznék. 1945. aug. 1. Mai napon már mindannyiunkat levittek a bányába, de ma már másfelé mentünk. De erre is ugyanolyan formák közt jutottunk le, csak annyival volt jobb, hogy ez már valamivel közelebb volt. 1945. aug. 2. Ma megint lent voltam a bányában. Egy keskeny és alacsony folyosón toltuk a csillét. De ha a kezem a csille tetejére tettem volna, a dúcfa igencsak le is vitte volna az ujjamat. De csak este 8 órakor értem a lágerba. 83