Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Dr. Such György (Szarvas)

fokos lejtésű vágatokon, drótkötélpálya vontatta fel a tele- illetve eresztette le onnan az üres csilléket. A forgalom zavartalanságát az 50-100 méterenként állomásozó megfigyelők biztosították. A vontatópálya felső állomásán összeállított szerelvényeket villanymozdonyok szállították el a felvonóig. Ez utóbbi helyen igen feszített munkatempó volt, mert a felvonó zavartalan működésétől függött a termelés folyamatossága. Hasonló volt a helyzet a lift felszíni állomásánál is. A kétszintes liflkosár állandóan úton volt. A felszínre hozott pala a meddőhányóra, a szén az osztályozóba került. A gépi osztályozó azonban általában nem működött, ezért a csillékből kiborított szenet durván két részre választották. Az 5-15 kg-os széndarabok csúzdán jutottak a rakodóra, ahonnan azután kubikos talicskával és saroglyával hordtuk a vasúti vagonokba, vagy ezek híján asztagokba a sínek mellé. Az apróbb, vegyes szén, jobb esetben, a szállítószalagokról közvetlenül a vagonokba ömlött. A közte maradt palát a szalagokról nők válogatták ki. Ha a szállítószalagok nem működtek, ami szintén igen gyakori volt, akkor az "osztályozás" és a rakodás kizárólag kézi erővel történt. Rendkívüli erőfeszítést kívánt a hatalmas, 60 tonnás vagonok berakása. Sokszor késő estig dolgoztunk. A vasúti szállítás ui. elsőbbséget élvezett, ezért a műszak idejétől függetlenül, csak akkor mehettünk vissza a lágerba, ha a rakodással már végeztünk. 1945-ben embereken kívül állatokat (lovakat, teheneket) is elhurcoltak a Szovjetunióba. A véletlen egy meghökkentő találkozást produkált. A szénrakodón (pogruzka) dolgozott Emhő Mihály, aki társaival együtt talicskázta a szenet a vagonokba. Egyszer megállt mellettünk egy szekér, mely elé két ló volt befogva. Miska bácsi az egyikben felismerte a sajátját. Nevén szólította, mellé ment és megsimogatta. A ló megismerte volt gazdáját és felnyerített. A jelenet mindenkit elérzékenyített. Szegény pára akkor már erősen le volt fogyva. Néhányszor még találkoztak, azután többé nem látták egymást. A fatelepen és a fürésztelepen általában kézi erővel, vállon szállítottuk a meglehetősen vaskos bányafákat. Ez a munka komoly fizikai erőt és szívósságot igényelt. A nyitott vagonokon érkező gömbfa szállítmányok télen havasán, összefagyva érkeztek. A 10-15 méteres szálfákat csak feszítő-vasakkal lehetett szabaddá tenni. Mozgatásuk során kesztyűink szétszakadoztak, csupasz kezünk, körmünk a fagyos törzsekhez tapadt. Az építkezéseknél a saroglya, lapát, csákány és a feszítővas volt a fő munkaeszköz. Az építőanyagot az ácsolt állványokon több emelet magasra is kézben hordtuk fel. A bányaüzemben a munkavédelemre csak annyi gondot fordítottak, hogy a termelés folyamatossága ne szenvedjen zavart. Szerencsére a bányában nem volt sújtólég, sem tömeges munkahelyi baleset. Időnként előfordultak kisebb-nagyobb beomlások, ha a dúcolás hiányos volt, vagy nem bírta a kőzet nyomását. Ez természetesen sérülésekkel és halálos áldozatokkal is járt. A forgó alkatrészeket nem nagyon védték, így fordulhatott elő, hogy egy fogaskerék leszakította a környezetében dolgozó Metz gyulai hentes karját. 1946 tavaszáig fizetést nem kaptunk. Az ellátás "ingyenes" volt. A bánya ugyan átutalta a lágernak a bérünket, de levonták belőle a kiutaztatásunk, a tábor beren150