Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Dr. Such György (Szarvas)

A munka részben nagyobb, különálló csoportokban, polgári munkavezetők (gyeszatnyikok) irányítása mellett, részben helyi munkásokhoz beosztva, kisebb brigádokban folyt. A gyeszatnyikokat a nacsalnyikok ellenőrizték. A főnacsalnyik, a bánya vezetője Gudkov, az építésvezető-mérnök Taraszov volt. Egyik gyeszatnyikunk első világháborús magyar hadifogoly volt, aki kint alapított családot és már elég rosszul beszélt magyarul. Munkára menet-jövet zárt sorokban, fegyveres kísérettel közlekedtünk. Az idők folyamán ez a merevség fokozatosan oldódott. A munka természetéből következően, főleg a föld alatt dolgozók egyre kisebb csoportokban jártak, az őrök jelenléte formálissá vált, végül el-el maradoztak. A szovjet dolgozókkal általában jó kapcsolatok alakultak ki. Nem néztek ellenségnek bennünket. Érdeklődtek a magyarországi élet iránt. Elmondták, hogy a háború előtt náluk is jobb volt a helyzet és reménykedtek a jövőben. Volt olyan társunk (ifj. Fraunkhoffer Ferenc), akit orosz munkatársa, egy-egy alkalommal kisebb "lakomára" titokban otthonába hívott. De előfordult olyan gesztus is, hogy az egyik tiszt (Izofatov) felesége, aki a magazinban dolgozott, látogatóba hívta meg lakásukra az internáltak elitjének számító tolmácsokat (Wald, Adamik, Schultz), ahol oldott légkörben házias uzsonnával, teával vendégelték meg őket. Más alkalommal ugyanide három fiút hívtak el, hogy 80 kilós disznójuk levágásában segédkezzenek. A munka végeztével sütött húst vodkával leöblögetve közösen fogyasztották el. Ilyen jellegű érintkezésekben azonban csak keveseknek volt részük. Úgy tűnt, hogy a szovjet emberek megnyilatkozásai magyarok társaságában őszintébbek voltak, mint egymás között. Tartottak az NKVD-től. Sok volt közöttük az olyan egykori katona, aki távol otthonától (pl. üzbégek), a végleges hazatérés előtt, még 3-4 évet a bányában kellett dolgozzon. Tulajdonképpen a helyi lakosokat kivéve, majdnem mindenkit, még tisztjeinket és őreinket is, büntetésből vagy más feladatra való alkalmatlanságuk miatt vezényeltek erre a vidékre. Az otthontól való távollét ezért így, vagy úgy, de mindenkit nyomasztott. A korábbi német megszállás és a háború pusztító nyomait mindenütt észleltük. A termelés zömmel az emberi fizikai erő fel- és kihasználásával folyt. A fejtéseknél, a szénréteg meglehetősen vékony lévén (45-60 cm), csak fekve vagy térd-könyök helyzetben lehetett dolgozni. A világítást bányászmécses szolgáltatta. Fő munkaeszköz a lapát és a feszítővas volt. A kitermelt szén rázócsúzdán jutott el a csillékig. Ez a munkaterület, bár állandóan szellőztettek, telítve volt antracit porral. Műszak végén az embereknek csak a szeme és foga maradt meg eredeti színében. A tüdőkben lerakódott szenet szerencsére nem láttuk, következményeit csak később szenvedtük. Állandóan forszírozták a többtermelést. Napi 1 500 tonna szén felszínre hozatala volt a cél, amit csak ritkán sikerült teljesíteni. Ezért a szovjeteknek is érdekükben állt, a csillék átszámozásával, a termelési eredmények "megszépítése". 1947-től magyar tárnát is szerveztek és igyekeztek érdekeltté tenni bennünket a munkában. A dúcolás, réselés, robbantás az előkészítő műszak feladata volt. A fejtések, a tárnák a lifttől több kilométerre voltak, kb. 1 000 m mélyen. Váltáskor a közlekedés gyalogosan történt. A csillékbe 1 tonna szén illetve pala fért. Mozgatásuk általában kézi erővel történt. A tárnákból a lift alsó szintjére, a szénréteg ferde lefutása folytán, kb. 30-40 149