Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Dr. Such György (Szarvas)

leány, vagy fiatalasszony volt. A bajai központi gyűjtőhelyről útnak indított emberek azt a tájékoztatást kapták, hogy kétheti munkára viszik őket. Az elszállítottak zöme az azovi és a donyeci hátságra került, ahol fatelepeken, bányákban, kolhozokban dolgoztak. Kevesen tértek haza: a táborokban éhínség és járvány pusztított..."

2 A tábor fokozatosan épült ki. Az első napokban a lakóépületek mögött két hatalmas latrinát ásattak, melyek fölé deszka építményt ácsoltak. Az egyik épület e

gy-e

gy helységében orvosi rendelőt, 3-ágyas gyengélkedőt, szabó- és cipészműhelyt, fogdát, fodrászatot és később magazint alakítottak ki. 194ó-ban az udvaron felépült két barakképületben rendezték be a konyhát, az étkezőt, a mosókonyhát. A szlovák vagy orosz nyelvet ismerők (egyes volt frontkatonák) közül néhány személyt tolmácsolási, kommendánsi teendőkkel bíztak meg. így Schultz Ádámot és Mártont (Mezőberény), Adamik Györgyöt (Békéscsaba), Aponyi Lászlót (Gyula), Hack Ádámot (Almáskamarás). A női csapat kommendánsa a békéscsabai Wald Emília volt. Ezek az emberek hamar funkcionáriusi státuszt nyertek. Nem végeztek fizikai munkát, az irányításban és az adminisztrációban játszottak szerepet. Sajnos egyikük másikuk "túlteljesített", ezért, az amúgy is feszült légkörben, nem örvendtek nagy népszerűségnek. Tulajdonképpen ők sem voltak irigylésre méltó helyzetben. Őrlődtek az idegen hatalom és a kizsákmányolt nép között, akikhez maguk is tartoztak. Állandóan készenléti állapotban kellett legyenek, a legképtelenebb ötletek kivitelezését kellett vállalják. Lényegében sohasem volt szabadnapjuk. Az emberekkel való állandó huzavona mindkét irányban neurotizáló tényezőként hatott. Gyorsan elsajátítottuk a leggyakrabban hallott orosz szavakat: pacsitiri, davaj - bisztró, job tvoju maty, rabótaty, szkóra damoj.

3 Ez utóbbi kifejezés tartalma azonban hosszú évekig csak vágyálom maradt. Rövid berendezkedési idő után jött a végtelennek tűnő robot a bányaüzemben. A felszínen romos épületek bontását, helyreállítását, tehervagonok be- és kirakodását, fa- és fűrésztelepi tevékenységet és különböző segédmunkát végeztünk. A szakmával rendelkezőket (kőműves, ács, stb.) szakmunkájukban foglalkoztatták. A munkaidő elvileg 10-órás volt. Reggel 7-től du. 5-ig tartott, de a sorakozásokkal, a véget nem érő létszámellenőrzésekkel, igencsak megnyúlt. A föld alatti munka 3 műszakos volt, de 3 műszakban dolgoztunk még a teherlifteknél és a vasúti szén rakodón is. A fiatal, erős férfiakat vájárnak osztották be, a többieket csillemozgatással, lapátolással vagy a dúcolás körüli munkákkal foglalkoztatták. Egy brigád időszakosan át járt a kb. 4 kmre lévő kisebb bányába (Dvacjat-let RKK**) felszíni munkára (vagonrakodás, csilletologatás), ahol az állandó munkát sváb nők végezték. A nők, a kimondottan nehéz fizikai munkát kivéve, mindenhol ugyanúgy dolgoztak, mint a férfiak. Az aknában szenet lapátoltak, csillét toltak (Weigert Erzsébet, 6-os akna), kőműves munkáknál hordták az építőanyagot, a rakodón a szenet. A láger területén a konyhán (Weigert lányok), a szabóműhelyben, a fodrászatban (Hajbach Rózsa), orvosi rendelőben (Wald Márta) dolgoztak. Hetesi Erzsébet, Magyar Nemzet 1989. február 10.: Mi történt még a kitelepítettekkel? Négyesével, gyerünk - gyorsan, ... meg az anyád, dolgozni, hamarosan haza megyünk. 148