Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Egy állatorvos emlékezése „a magyar Bánátból” (Elek)

December 20-án egy GPU-s őrnagy érkezett tisztekkel és 300 főnyi legénységgel. Karácsony után népszámlálást rendeztek azzal az ürüggyel, hogy tudniuk kell: pontosan hány cukorjegyre lesz szükség. Január elsején aztán a GPU-sok körülvették és lezárták a falut. Se ki, se be nem mehetett senki. Kihirdették, hogy a nőknek 17-35 év közt, férfiaknak 16-48 év közt három hétre valóval és meleg ruhákkal jelentkezniük kell. Az engedetleneket internálással, halállal fenyegették. Egy apa elrejtette a leányát. Kitudódott és kérdőre vonták. Az oroszok addig ütötték, amíg aztán vallott, a leányt pedig deportálták. Az oroszok azt híresztelték, hogy magyarországi cukorgyárakban és más üzemekben fognak az illetők dolgozni; nyomatékosan megígérték, hogy Magyarországon fognak maradni. Január 11-én kezdődött a bevagonírozás. Három nappal előbb jelent meg egy orosz ezredes, akitől megtudtuk, hogy Oroszországba megyünk újjáépítési munkára. Minden egyes vagonba 30 ember került a csomagjaival. A vagonokat lezárták és a szállítmány elindult Oroszország felé. Napjában egyszer nyitották ki a vagont, akkor kaptunk vizet, majd ismét lezárták a vagont. Mindenkinek a saját készletéből kellett magát élelmeznie. Útközben az oroszoktól semmit sem kaptunk. Szörnyű hideg volt. Január 22-ről 23-ára virradóra mínusz 40 fokot mértek. Február 2-án Krivojrog városba érkeztünk, ahol kiszállítottak minket. Más hozzánk csoportosítottakkal együtt 1 300-an voltunk. Öt csoportba osztottak minket. A mi csoportunk lett a legnagyobb, kb. 500 fővel. A kiszállás éjjel 23 órakor kezdődött a Kaganovics bányánál, amely Krivojrogtól északkeletre, 20 km-re helyezkedett el. Meglepve vettük észre, hogy 15 fegyveres nő vesz körül bennünket. Ők vezettek minket csoportosan a lágerbe. A csomagokat az udvaron kellett hagynunk. Egész éjjel a jéghideg folyosón álltunk összepréselődve. Korán reggel, amikor először körülnézhettünk, ért minket a második meglepetés. A láger ugyanis kettő emeletes volt, de a második emelet leégett, s így az első emeletről az eget lehetett látni. Ajtó, világítás, vagy akár a falon vakolat nem volt. Fapriccsek szolgáltak alvóhelyül, kettesével-hármasával egymás felett. Az épület és kis udvara szögesdróttal volt körülvéve, minden sarkon egy-egy nő állt géppisztollyal. Ezek után akaratlanul is vissza kellett emlékeznünk az orosz ezredes otthoni szavaira, aki nekünk, mint szabad munkásoknak mozit, színházat, és koncertet ígért. Február 3-án kaptunk először élelmet az oroszoktól: forró vízzel leöntött kukoricadarát és egy darab kenyeret. Este egy újabb csoport érkezett a romániai Bánátból, majd február 5-én Erdélyből és így a lágerlétszám 996 lett. A láger lakóit 5 csoportba, azokat pedig brigádokra osztották. Minden brigádnak lett egy orosz és egy német vezetője. Az orosz vezette naponta a brigádot a munkahelyre és ott ellenőrizte a munkát. A háború végéig napi 10 órát kellett dolgoznunk. A lágerban az emberek rettenetesen zsúfoltan éltek. Egy-egy 40 m

2-es szobában 70-120 embert helyeztek el. Egy-egy prices 35 cm széles volt. A nők olyan teremben voltak, ahol 35-40 fokos hideg volt. Kevés volt a munkaeszköz, így éjjel is dolgozni kellett. A munkák között volt csatorna ásás és alapozás is. A föld olyan keményre fagyott, mint a szikla; márpedig napi norma szerint kellett teljesítenünk, az oroszok elvárása szerint. Az orosz brigádvezető kizsarolta tőlünk ruháinkat, harisnyáinkat; ha nem adtuk, azt jelentette felfelé, 136