Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Egy állatorvos emlékezése „a magyar Bánátból” (Elek)

hogy nem dolgozunk, szabotálunk. Ez esetben az illető szerencsétlent 10 -15 napra az ablaktalan pince - fogdába zárták. Egy faagy állott ebben, nyaranta 20-30 cm-re feljött a víz. A fogoly naponta egyszer levest és 20 dkg kenyeret kapott. Az élelem oly gyenge volt, hogy számos lágerlakó apránként elcserélte a bányában dolgozó oroszokkal ruháját, fehérneműjét egy-egy darab kenyérért. Ha a tisztek megtudták, hogy ünnepre készülünk, (pl húsvétra, karácsonyra), akkor riadóztatták a tábort, átkutatták kofferjainkat és minden értékesebb holmit elszedtek, amit aztán családtagjaik a piacon eladtak. Se evőeszközünk, se könyvünk imádságos könyvünk, ékszerünk nem maradt, mindenünk odalett. Imádságos könyveink finom papírját cigarettapapírként használták az oroszok. A helyzet egyre rosszabb lett. Márciusban már halottunk is volt. Nagy együttérzéssel, egyszerűen, de ünnepélyesen temettük el. A halála előtt a láger vezetésétől összetett kézzel kért két nyers krumplit. (Sok volt a gyomorsavja s így nem tudta elviselni a napi háromszori káposztalevest.) Kérését nem teljesítették. Nyáron a nők egy részét egy kolhozba vitték mezőgazdasági munkára. Nem lett jobb a helyzetük: megkapták a normájukat s ha azt üggyel-bajjal teljesítették, megemelték a normát. A normát így végül lehetetlen volt elérni, s ha nem teljesítették következhetett a verés és az elzárás. 1945 őszén mehettek haza részben a betegek; a mi lágerünkből 45-en. Tőlük hallottak az otthoniak először felőlünk. (És attól a két fiatal szökevénytől, akiknek sikerült hazaszökniük.) Az első leveleket hazulról csak 1946 márciusában kaptuk: csupán egyszer olvashattuk el azokat, a tisztek elégették valamennyit. Minden lágerban volt egy GPU-s tiszt, aki a német deportáltak közül kiválasztott egy megbízottat. Ennek kellett a híreket és az információkat szállítani a deportáltak hangulatáról, egyesek múltjáról, viselt dolgairól... A megbízott kihallgatása mindig éjjel 1-2 óra közt kezdődött és reggelig tartott. A tolmácsnő egy dnyepropetrovszki zsidónő volt, aki havonta két-három napra megjelent a lágerban. Az orosz civil népesség kezdetben gyűlölettel viseltetett irántunk, mert jól néztünk ki. Ez tartott 1946 nyaráig. Aztán, ahogy embereink alultápláltan, lerongyolódva, a munkahelyen összetörve tönkrementek és egyesek meg is haltak, már kezdett együttérzés is mutatkozni. 1946 nyarán a láger népe annyira leromlott, hogy 2-300 fő munkaképtelenül feküdt. A betegeket szeptemberben elszállították. Ezt követően az egész lágert átcsoportosították. Az elszállítottak rongyait szétosztották a visszamaradok közt. Következett a rettenetes 1946-47-es tél. Az ellátás oly gyenge volt, hogy az emberek csontvázakká lettek. Voltak esetek, hogy közeli rokonok, akik otthon gyakran találkoztak, s most néhány hét után összefutottak a lágerban - nem ismerték fel egymást, annyira lesoványodtak. Akik nem bírták tovább, azokat elkülönítették; ezek feje és lába néhány nap után általában felpuffadt, majd jött a hasmenés és két napon belül a halál. A veszteség elérte - az említett betegszállítmányt nem számítva - a deportáltak 15-18 %-át. Konyhánk annyi tűzifával sem volt ellátva, hogy főzni tudtunk volna. Az emberek a munkahelyről hoztak fát magukkal és ezért kaptak egy-egy levest. Egy ember egyszer összeesett a fával útközben és a sorstársak ott hagyták - februárban - a hóban feküdni: senki sem dobta el a fát azért, hogy segítsen rajta, mert akkor 137