Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Schneider János (Gyula)

Rendszeresen összeírtak bennünket. Négy századot alakítottak ki; 3 a bányában ill. a külszínen dolgozott, a negyedik képezte az építőbrigádot. Kaptunk gumikalucsnit és ócska munkásruhát. Az azonosítási számomat máig sem felejtettem el: 088. Először kőfejtésen dolgoztam és bányaépítésen (aláfalazás, dúcolás stb). Gondolhatni: alföldi emberek százai bányamunkán, a föld mélyén... Egy szót sem értettünk oroszul, ez is sok gondot jelentett. 8-10 fős kis brigádokban dolgoztunk három műszakban. A bánya hideg és huzatos volt. A nyolcórás munkaidő alatt se ételt, se vizet nem kaptunk. Munka után, mivel kevés volt a zuhany, sokan koszosan maradtak. A zuhanyzók zömét az oroszok foglalták el. Eltetvesedtünk. Műszak után a konyhán kaptunk kevéske meleg ételt, majd a körletbe vonultunk. Sokszor ott is előbb dolgoztunk (latrina ásás, körletrendezés stb.) s csak aztán jöhetett a pihenés. Egyre többen lettek betegek, aratni kezdett a halál. Feltűnően sok erős, nagydarab férfi hullott el. A férfiak egy része eladta a kenyerét bagóért: ezzel csak rontottak helyzetükön. Sokaknál láttam: először dagadni kezdett fejük - lábuk, majd ezt követte a halál... Tragédiák sorát láttam. Apa a fiát, lányát vesztette el vagy fordítva. A gyengélkedők kolhozba, szovhozba kerültek; jobb levegőn, a szabad ég alatt dolgozhattak, valamivel jobb élelmen, több káposztához és krumplihoz jutva. Amikor kissé megerősödtek, indulhattak a bányába. 1947 nyaráig voltam kint, két és fél éven át. A testvérem közben epilepsziás lett. 1945-46 telén igen sok embert vesztettünk. Volt jómódú gazda köztünk, aki egy hold földet ajánlott 1 kg kenyérért; nem akadt, aki ráállt volna az üzletre. A szökevényeket többnyire visszahozták, börtönbe kerültek, ami a szinte biztos halált jelentette. 1945 őszén írhattunk először haza. A lágerünkben dunántúli németek is voltak, összesen 8-900 ember zsúfolódott össze. Az első betegszállítmány 1945 őszén indulhatott haza. A föld alatt dolgozó bányászok némi kedvezményeket élveztek: 1,20 kg kenyeret és háromszori meleg levest kaptak naponta. A többiek kisebb porcióval kényszerültek beérni. Néha volt buriskása is, de húst szinte sohasem láttunk. Sahtiban az első halottunk Hack Márton volt: egy hatalmas kő zúzta szét a bányában. A halottak eltemetése általában a lágerban gyengélkedők feladata volt. Betegnek egyébként csak a lázasok számítottak; ha nincs láz, nincs betegség sem vallotta a helybeli felcser. Külön terhet jelentett az állandó sorakozó, a naponta ismétlődő létszámellenőrzés. A helybeli lakosság eleinte gyanakvó volt, fasisztának gondolt minket. Később megenyhültek irányunkban. Ők sem kaptak több élelmiszert mint mi, a különbség csak az volt, hogy ők szabadabban mozoghattak. Akik nem bírták tovább, néha az öngyilkosság mellett döntöttek. Volt, aki leugrott az aknába (270 m mély volt). Egy fiatalember szándékosan kapaszkodott bele a magasfeszültségű vezetékbe. Volt viszont, aki vállalta a szökést. Egyről tudok, akinek sikerült: Törökországon át vergődött haza. 129