Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Köhler Júlia (Mezőberény)

ilyen esetben könnyen következhetett a halottas kamra, mint büntetés. A kórház pedig a szinte bizonyos halált jelentette. A munka önmagában még elviselhető volt, az éhezés és az erős hideg tette leginkább próbára az embereket. Sokan örökös ízületi bajokat kaptak, ma is szenvedik az akkor szerzett végtag-bántalmakat. Ám, akik Krivolyrogba, ércbányába kerültek, azok még rosszabb helyzetben voltak. Onnan kevesebben tértek haza s ma már alig-alig van közülük életben valaki. Az ércpor végzett a tüdejükkel. Sahti és Novo-sahtyinszki szénbányáiban sokszor igen szűk vágatokban, négykézláb kellett fejteni és továbbítani a szenet. Ha a norma nem teljesült, kisebb lett a kenyér és kevesebb a leves. Az étkezésnél az egy asztalnál ülők szigorúan betartották a sorrendet: hol az egyikük, hol a másikuk szedett elsőnek. A napi kenyéradagot (a föld alatt dolgozók 1,20 kg-ot kaptak, a felszínen dolgozók jóval kevesebbet) be kellett osztani: akinek ez nem sikerült, az könnyen bajba jutott. Az almáskamarási deportáltak közül több asszony kint szült. Nem egy közülük terhesen került ki. Tudok olyan nőről, akit szeneskocsin vittek a kórházba és útközben szülte meg gyermekét; az persze meghalt, mire odaértek; az anya 62 éves koráig élt, állandó idegi panaszok között gyászolta az elvesztett gyermeket. A halottakat igyekeztek kegyelettel temetni, gondozták a sírokat. Remélték, hogy egyszer még láthatják e sírokat, de ebből eddig még semmi sem lett. Egy fiatal fiú 3. gimnazistaként került ki a Szovjetunióba. Jó latinos volt s oroszul is hamar megtanult. A kórházba került munkára. A lágerban lakó berényiek azt hitték, meghalt. A fiút egy orosz orvosnő és egy ápolónő jó szívvel segítették: még otthonról is hoztak neki élelmet. Mivel a lágerbeliek nem keresték, a kórházban maradt és beteghordó lett. Az orvosnő egyszer érdeklődött a lágerban a berényiek után, s a szavaiból kiderült, hogy a fiú még él: a parancsnok azonnal a bányába vezényelte. Az orvosnő annyit elért, hogy a fiú a szabadidejében a kórházban tartózkodhatott. Máig is köszöni az orvosnőnek és az ápolónőnek az életét. Sok embert a tetanusz vitt el, másokat a tüdőgyulladás. Tragikus sorsok sora idézhető fel. Egy fiatal házaspár két kisgyermeket hagyott itthon. Az asszony már 1945-ben meghalt, a férj hazakerült, de időközben a fia itthon meghalt. Tudok olyanról, aki a családjával Budapestről jött haza a rokonokhoz, gondolván itt jobb lesz, mint a nagyvárosban. A férfit elvitték, magyar felesége pedig vele ment önként; a férfi kint nagyon leromlott egészségileg, az asszony pedig máshoz kapcsolódott; itthon aztán mindketten hamarosan meghaltak. Meghalt az asszony új férje is, akivel a lágerban melegedett össze. Az egyik berényi vezető (jelentős szerepe volt a névsorok összeállításában) fia önként ment el a Szovjetunióba a szeretett kislány után, az apja hiába akarta kimenteni; nem hagyta. Egyesek megkísérelték a szökést a lágerból. A legtöbbet elfogták és visszavitték, volt aki másik lágerba került. Megesett, hogy az apa elsiratta halottnak hitt szökevény fiát, lényegében a bánatba halt bele, a fiú pedig idővel hazaérkezett egy másik táborból. Hallottam fiatalasszonyról, aki néhány hónapos gyermekét kényszerült itthon hagyni; hamar belepusztult a bányamunkába, a gyermek árván maradt. Tudok férfiról, 124