Erdmann Gyula: Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban – Gyulai füzetek 4. (Gyula, 1990)

III. VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Schriffert Mihály (Gyula)

aki hazajött, megnősült, gyermekei lettek, de egész életére kihatott a lágerélet: embergyűlölő lett, a családjával sem beszélt szívesen. Vagy egy másik sors: apa és leánya lettek deportálva: az apa kint meghalt, a leány hazaérkezett, de fiatalon elvitte a kint szerzett kór; két kisgyermek maradt utána... A bánásmódról a volt deportáltak nem panaszkodtak. Az őrök csak ritkán verték vagy ütötték őket. Inkább a körülmények, az élelemhiány, a gyógyszerhiány, a nagy hideg voltak nehezen elviselhetők. 1947 júliusának végén tért haza a berényi deportáltak többsége. 22-en maradtak még tovább a Szovjetunióba: ők beljebb kerültek az országba, másik táborba. Már szabadabban élhettek és így nem romlottak tovább fizikailag. Köztük volt pl. Berg Ádám, aki verses feljegyzéseket készített a deportálásról. (Az anyja - községi bába volt - folyamatosan sürgette az illetékeseknél fia hazahozatalát; végül megfenyegették: elveszti az állását, ha folyton a fia sorsát emlegeti... így aztán nem merte aláírni a Szabó Árpád által patronált kérvényt s a fia nem térhetett haza 1947 nyarán.) Végül egy történet családomról. Unokanővérem (Adamik Pálné) 1944-ben Szegedről jött haza, két gyermekkel, remélve, hogy a többször is bombázott Szegednél békésebb körülmények közé kerül. Elvitték őt is a Szovjetunióba, a férj és a gyermekek maradtak itthon. A két nagyszülő hamarosan meghalt, a férj magára maradt a két kisgyermekkel. 1946 nyarán Szabó Árpád segített: az unokanővérem elsőként térhetett haza. (A lágerban a tiszt szólította: a gyerekek fényképét mutatta neki és megkérdezte nevetve: szeretne-e hazamenni? Egy ideig méregette a zavartan áldogáló nőt, majd kijelentette: no, akkor mehet.) Az unokanővéremet egy orosz tiszt kísérte Budapestig. Vonaton, ülve utaztak végig. Budapesten már egyedül ment a Keletibe, pénz nélkül. A kalauz szívességének köszönhette, hogy hazaért. 1946. december 6-án ért Berénybe. A családban éppen disznótor volt (én is ott voltam). Emlékszem, hogyan érkezett meg a Zsuzsa. Szörnyű látvány volt, sovány volt és büdös, ápolatlan. A gyermekei napokon át nem voltak hajlandók a közelébe menni; minden rokonhoz kedvesek voltak, csak hozzá nem. A későbbiek során sem tudtak valójában összemelegedni. Az unokanővérem később még szült egy fiút, az lett igazán az "övé"... Schriffert Mihály (Gyula) Mi, gyulai-józsefvárosi németek magyarnak éreztük magunkat, annak is neveltek minket. Csak akkor derült ki, hogy németek vagyunk, amikor megkezdődött a deportáltak összegyűjtése. Engem és az édesapámat 1944. december 30-án vittek el a tanyáról. A mi tanyánk volt a szovjet államvédelmi katonák és magyar kísérőjük átmeneti irodája, a szomszéd tanyán volt a gyűjtőhely. Tudjuk, hogy kik készítették a névsort, kik adták ki a neveket. Az apám nemrég jött haza a frontról. Gyorsan kellett csomagolnunk. A lista készítői - Lukács Péter és társai - úgy vélték, nekik több jut majd, ha a németeket elviszik. így aztán itt-ott a szomszédok is "besegítettek". Egyes akkori újságcikkek is szították a hangulatot az országban a németség ellen. Fejenként 200 kg-os csomaggal, benne 16 napi élelemmel vittek el minket az oroszok, amerikai teherautókon. Napokon át a huszárlaktanyában voltunk, majd 125