Kereskényiné Cseh Edit: Karácsonyi János írásai Gyula történetéből – Gyulai füzetek 1. (Gyula, 1990)

Gyula felszabadítása a török uralom alól

Gyula felszabadítása a török uralom alól Az ember természetébe van oltva, hogy a vándor néha-néha pihenőt tart, s elgondolva a megtett utat, erőt gyűjt a hátralévőre. A népek történetében is vannak ilyen pihenők, s ezek figyelmeztetik a gondolkozó elmét a megtett és még megteendő útra kiemelik az egyhangúság, hétköznapiság unalmából, erőt, lelkesedést adnak a fáradalmakra. Gyula város és Békés megye történetében ilyen pihenő az 1695. jan. 12. nap. Méltó, hogy róla, annyi küzdelem határpontjáról egy kissé megemlékezzünk. Ha ma rágondolunk sok, egyenes lelkű, nyíltszívű törökre, szinte hihetetlennek tetszik, hogy valaha ezek ősei voltak a magyarnak legborzasztóbb ellenségei. Majdnem lehetetlennek gondoljuk, hogy nagyobb sebet soha senki sem vágott a magyar nemzetnek testén mint ezen nép, melynek önvédelmét napjainkban annyi aggodalommal szemléltük. Pedig úgy van! A hihetetlenséget és lehetetlenséget eltünteti azon roppant különbség, mely a két század előtt élt és a mai törökség között fennforog. Akkoriban a török még mindig csupán támadó és más népeket eltipró szolgaságra vető nemzet volt. Valódi élősdi növénynek tűnik fel más nemzetek testén. Idegen kezekkel építteté lakásait, idegen népekből szedte össze cselédeit és ágyasait, idegen gyermeket nevelt saját katonáivá. Nem kell gondolni, hogy a mohácsi vész, vagy valami másik nagy csata fogyasztotta volna meg annyira nemzetünket. Sokkal borzasztóbb érvágás volt a magyar népen az, hogy Szolimán császár csak egy alkalommal 200000 ember hurcolt magával, vagy az, hogy másfél századon keresztül folytonosan fogdosták a rabszolgának valót. A török nemzetnek többi akkor fennálló szokásai, törvényei, intézményei is romboló hatásúak voltak. Szerencsétlen adórendszere, a kikerülhetetlen végzetben való hite egyaránt okozták, hogy az iderendelt katonaság nem sokat törődött a meghódított lakosság elzüllésével, a vidék elvadulásával. Az iderendelt katona vagy zsoldot kapott, amire még mindig ráfért egy kis zsákmány, vagy, ha kapott is egy-egy birtokot, az nem szállott gyermekére, hanem a kincstárra. A kincstárnak kellett az ő fiáról gondoskodnia, minek gondolt volna tehát ő csak ideiglenes használatra kapott birtok fennmaradásával? Azonkívül csak egy-két évig lakott itt, nagyon könnyen máshová helyezték át, minek érdeklődött volna tehát ő a magyar nemzet iránt? Miért javított vagy épített volna valamit? Kimondotta a szolnoki kádi, és a többiek is éltek azon elv szerint, hogy hagyassák meg a régi, amint régen volt. 157