Erdmann Gyula: Békés megye 1956-ban II/2. – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 23. (Gyula, 2007)

kér elkerül elénk, és az egyik ember leszáll a kocsiról, a saroglyához ment hátul és motoszkál valamivel. Már majdnem beértük a kocsit, ekkor a saroglyában matató ember egy 2 literes üveget leállított az útra előttünk, és inti, hogy vegyük fel, az a miénk. A hátul jövő rendőrök nem vettek észre semmit, elnyelte a nagykabát az üveget, mikor lerakodtunk, úgyszintén eltűnt az üveg. Szeretettel gondoltunk az ismeretlenre, és megittuk az egészségére. Mondtuk is egymásnak, jó volna ilyen máskor is. Másnap reggel egész közel hajtott el egy kocsi, odaszólt a kocsis, majd figyeljenek, a búzában lesz, és megmutatta az újabb üveget. A munkahelyünket kisgazdálkodók földjei vették körül, és az előbb említett ember a búzába ment, mikor mi odaértünk, és láthatóan letette az üveget. Mi meg nemsokára kéredzkedtünk egyenként, félre való dolgaink elintézésére. Ez nap nap után így ment. Mikor jobban megismertem az őröket, láttam, hogy az egyik szimpatizál velünk, már félig megnyertük a bizalmát. Majd odamentem, mintha elkéredzkednék, és mondtam neki, felügyelő úr, most megkérem, hogy maga menjen félre való dolgát elintézni, és amit ott talál, ahova mi járunk, fogyassza. Először csak nézett, mint a sült hal, majd mosolyogtam és mellétoldtam, de úgy, hogy mások észre ne vegyék. A többi őrre gondoltam. Jancsi volt ennek az őrnek a neve, többet nem tudok róla. És Jancsi szép csendben a búza szélén ballag, körülnéz, majd a már kitaposott félredolgunk elintézési útján elindult és ő is elintézte az üveggel a dolgát. A másik két őr mit sem sejtett. így már az egyik őr teljes bizalmunkat, mi meg az övét bírtuk. Egypár napon belül az őrmestert ugyanígy, már a Jancsi előzetes megdolgozása folytán megnyertük. Most már mint család vonultunk ki is, be is. [...] Hogy a nagyon jó barátságra a felső vezetés rá ne jöjjön, megbeszéltük az őrökkel, hogy kéthetenként egyszer, mikor a laktanyához közeledünk, kezdjenek el szidni bennünket, és egy kis feküdj se fog ártani a parancsnoki épület előtt, éktelen szidások közepette. A fene a csavaros eszeteket, mondta az őrmester, de a tipp nagyon jó, már úgy is sejtenek valamit, majd eloszlatjuk ezzel. Mikor a laktanyához értünk, a Jancsi nagy, öblös hangjával: a fene egye meg a piszkos fajzatjait, apánkatanyánkat, le- és felmenő rokonunkat dicsőítette, majd egy kis szünet következett, mert a kapun leszámoltak bennünket. Mikor a parancsnoki épülethez közeledtünk, újra rázendítettek az őrök, szidtak bennünket, mint a bokrot, feküdj, föl, kúszás, majd megtanítunk mi titeket a viselkedésre. A nagy kiabálásra az ablakból a táborparancsnok, egy őrnagy megelégedetten nyugtázta mosolyával az emberei szigorát. A táborban bent levő fogolytársak sajnálkozásukat fejezték ki, milyen rettenetes rossz lehet nekünk odakint. Persze, a megbízhatóbbak tudták, mi van. Postaszolgálatot tartottunk, naponta 50-60 levél utazott ki a táborból, a civilek meg Pesten bedobták postaládába. Voltak civil lakcímek, ahova levelek érkeztek és rajtuk keresztül a táborba. Újságot naponta olvastunk, persze, kint a munkahelyen. A levelezés folytán feleségeink megjelentek és egész nap elbeszélgethettünk, a parasztok gondoskodtak róla, volt egy kunyhó részünkre, az őrök szintén tudták, de úgy tettek, mintha nem tudnák. [...] [...] 1957 augusztus derekán, egy verőfényes nap délutánján, a kertészeti területünkön egy tehergépkocsi jelent meg, mikor megláttuk, szinte megérez-