Erdmann Gyula: Békés megye 1956-ban II/2. – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 23. (Gyula, 2007)

tük, hogy ez miértünk jött, ki másért. Mind gyulaiak voltunk. Mikor Tulkán hadnagyot, illetve most már főhadnagyot megláttam, eldőlt a találgatás, visznek haza bennünket. A fogadtatás nem ovációval ment végbe. Tulkán főhadnagy röviden tájékoztatott bennünket és autóra cihelődtünk, vége a táboréletnek. A táborban lévő holmijainkat összeszedtük, addig a hivatalos átadás-átvételt elintézték, majd szép amerikai bilincseket raktak a kezünkre és az autó fenekére ültettek bennünket. így utaztunk Gyulára. Az úton Tulkán szóba elegyedett velünk, és a mi bizakodó nyilatkozatainkra azt válaszolta, hogy mennyire fogunk mi csalódni a barátainkba. Este 11-12 óra között érkeztünk meg Gyulára, már reggel nyolc órakor hozzátartozóink mind tudták, hogy megérkeztünk. A városban futótűzként terjedt el a hír, fogadtatásunkra a rendőrség megerősített szolgálatot tartott. A rendőrség becses vadaknak képzelt bennünket, és a fogdában tiszti szolgálatot tartottak. Nagyon feszengett a tiszti őr, mert mi olyan veszedelmes alakoknak voltunk feltüntetve, mintha legalábbis a város felét kiirtottuk volna. Ez az őr azelőtt nem ismert bennünket. Az első napokban nem szóltunk semmit, csak mérlegeltük a helyzetet. Mikor látta ez az alhadnagy, hogy nem is vagyunk olyan veszedelmesek, sőt a fordítottjáról győződött meg, mert mi meggyőztük, érvekkel a magunk oldalára állítottuk. Nem tetszett nekünk, hogy a nyomozók nemezpapucsban, észrevétlenül lopakodtak le a zárkáinkhoz, és hallgatóztak, hátha megtudnak valamit. És ekkor félóráig is hallgatózott vagy Tulkán, vagy Nagy Károly, vagy Molnár őrnagy. Mivel az őrnek a helye a pincebejárati ajtóval szemben volt, mikor valamelyik nyomozó lejött, az alhadnagy felugrott és tisztelgett, intett ugyan a nyomozó neki, de mi már észrevettük, hogy megjött a macska, a cincogást be kell szüntessük, mert az a fogolytárs, aki az első cellában volt, krákogott egyet, és a többiek tudták, ez mire szolgál. Az alhadnaggyal olyan jóba lettem, hogy a feleségemtől disznótoros vacsorát, sört, bort, pálinkát hordott be, persze a többi társam is kapott. Egyik alkalommal már olyan jól álltunk, hogy egymás nyakába borultunk, már csendben a nóta is ment, mikor a társaim figyelmeztettek. Másnap elégedetten könyveltem el, hogy itt is sikerült mellénk állítani azt, akiről úgy gondolták, na ez az ő emberük. Igen, az volt kívül; belül, és ahol lehetett, a mi érdekeinket szolgálta. [...] Még nemzetőri szolgálatra mi állítottunk egyéneket, és az egyik alkalommal, az őrzésünkkel bízták meg, ez az ember olyan szeretettel elintézett mindent, kivitte a levelet és illő kézhez adta, megmondta az üzenetet, az üzenettel vissza mihozzánk. Úgy leveleztünk, ahogy akartunk. A nyomozók meg voltak magukkal elégedve, hisz a légy sem fér hozzánk. [...] [...] Nádházi fogolytársam kórházi vizsgálatra kérte magát. Az alhadnagy saját személyében, mint kísérő, gyalog kísérte Nádházit keresztül a városon. Véletlen az egyik nyomozó találkozott velük az utcán, és mikor beért a rendőrségre, akkor tudta meg, hogy a hivatal nem tud róla, hogy már el is vitték és gyalog, a városon keresztül. A rendőrség attól tartott, hogy tüntetés alakulhat ki Nádházi mellett. Gyorsan kocsiba vágták magukat a nyomozók, és utána eredtek a kórházba. Az úton mindenütt szeretettel vették körül Nádházit az emberek, mire a kórházba ért, a felesége is ott volt. Ilyen szívén viselte mindenki az