Erdmann Gyula: Békés megye 1956-ban I. - Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 22. (Gyula, 2006)

lettek, hajnalonként ácsolták a bitófákat, folytak az akasztások. Az elsőfokú ítéleteket általában súlyosbították; volt eset, hogy az első fokon 5 évre ítélt foglyot másodfokon halállal sújtottak. A Kádár-vezette kommunista rémuralom 1958-59-ben érte el tetőfokát, és gaztettei felülmúlták Szálasi emberellenes bűncselekményeit. Hrabovszky Lászlót és társait 1958. március 18-án szállították a Fő utcára, hogy kihirdessék felettük a másodfokú ítéletet. A különböző helyekről, különböző cellákból összeszedett sorstársak hosszú idő után akkor látták ismét egymást. A szokásos módon összebilincselt, 15 főből álló csoport láncait csörgetve érkezett a tárgyalóterem elé, ahol már jelen voltak a vidékről érkezett hozzátartozók. Az arcok tele voltak bizonytalansággal, félelemmel. Az elsőfokú ítéletet az ügyész még 1957 decemberében jóváhagyta. A vádlottak védői enyhítésért fellebbeztek, ami az akkori körülmények között érthetőnek, megalapozottnak tűnt. 1958 tavaszára azonban megváltozott a helyzet. Kádár János és gyilkos kompániája kevesellte a kivégzettek számát, s miután Kádár maga mögött érezte a szovjet pártvezetőség teljes támogatását, az országot megszállva tartó Vörös Hadsereg erejét, hatalmát korlátlannak érezte. 1958-ra a gyilkos őrület történelmileg is példátlan méreteket öltött. Gaztettek elkövetésére bátorította Kádárt és funkcionáriusait az a tény is, hogy az úgynevezett művelt Nyugat a frázisokon túl semmit nem tett a vérengzések, kegyetlenkedések és a tízezreket érintő bebörtönzések megakadályozására. Az ENSZ sóhivatali szinten működött, közben a magyar rémdráma éveken keresztül zavartalanul folytatódott. A folyosókon tartózkodó és hozzátartozóikért aggódó apák, anyák, feleségek, gyermekek mindezt legalább olyan jól tudták, mint a már több mint egy éve különböző cellákban, földalatti pincékben, vallatószobákban sínylődő vádlottak. A Békéscsabáról érkezett hozzátartozók voltak a legjobban elkeseredve, hiszen ott olyan hírek keringtek a városban, hogy a helyi párt vezetői hat halálos ítéletet követelnek, és erre testületileg javaslatot is tettek. Hogy ebből mennyi volt a valóság és mennyi a lakosság megfélemlítését szolgáló lelki terror, azt nem lehetett tudni. Abban a helyiségben, amelyik előtt Hrabovszky László és sorstársai a másodfokú tárgyalásra, ill. ítélethirdetésre várakoztak, a rendkívüli katonai bíróság az előző héten több halálos ítéletet hozott. Egyöntetű volt a vélemény: vissza kell vonni a fellebbezést. A döntéshez a végső elhatározást az adta meg, hogy a XIV rendű vádlott, Nyilas Sándor honvéd főhadnagy, katonaügyész egykori barátja, Kelemen Imre főhadnagy, hadbírósági irodavezető váratlanul megjelent a folyosón és Nyilas Sándorhoz fordulva szó szerint a következőket mondta: „Visszavonni a fellebbezést, azonnal visszavonni! Azonnal a belépés után, különben a két elsőrendűt felhúzzák, de az is lehet, hogy még egy harmadikat is." A „két elsőrendű" alatt Kelemen Imre főhadnagy nyilván az elsőrendű Fekete Pál tanárt és a másodrendű Tóth István honvéd alezredest értette. A har-