Jároli József: Olvasókönyv az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Békés megyei történetéhez – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 20. (Gyula, 1998)
Békés megye az 1848–49-es forradalom és szabadságharc előestéjén
pusztán a szegedi nagytáj községeiből betelepített dohánykertészek gányófaluja, Újkígyós. Lakóit gr. Wenckheimjózsef Antal saját majorsági földjére telepítette, ahol mint bérlők dohánytermesztéssel foglalkoztak. Az akkor még a szomszédos Csanád vármegyéhez tartozó kovácsházi kincstári pusztán a királyi kamara hozott létre hasonló dohánykertész települést. Az állattartás domináns szerepe a fentiek ellenére is megmaradt a megyében, de az általa megindított vagyoni differenciálódás korlátja lett a megye helységeiben 1848 előtt lezajlott legelőelkülönözések folyamata (Gyoma 1829—1832., Békés 1845). — 1848-ban sikerült elérni az egyezség felbontását, Mezőberény 1847, Szeghalom 1840). A legelőelkülönözés a reformkorban nem volt kötelező, a földesurak azonban a majorsági gazdálkodás elterjedése miatt érdekeltek voltak abban, hogy ajobbágyok- kal közös legelőhasználat a legelőelkülönözés után megszűnjön. így a nekik jutott legelőterülettel szabadon rendelkezhettek, esedeg bérbeadhatták zselléreknek szántóföldi művelésre, vagy legelőként a jobbágyaiknak. Ugyanakkorajobbágyok is érdekelve voltak abban, hogy a földesúrral közösen használt legelő helyett saját rendelkezésük alá eső legelőterülethez jussanak. A közös legelőhasználat megszűnése esetenként hátrányosan érintette az egyezséget megkötő paraszti közösségeket, mert a birtokukba került saját, csökkent területű legelő nem tudta eltartani a megszaporodott jószágállományt s ezért saját földesuruktól vagy a szomszédos községek valamelyikének földesurától voltak kénytelenek újabb legelőket bérelni. Az elkülönözés előtt a közösen használt legelőből több helyen a zsellérek számára szántóföldet hasítottak ki, amit azután meg kellett szüntetni. A házas zsellérek ugyan az elkülönözés után is jogosultak voltak annyi legelőilletményre, amennyi az 1/8 telkes jobbágynak járt (1836. évi VI. te. 3.§), ez azonban sok esetben kevésnek bizonyult. A paraszti közösségnek jutott legelőrészt több község esetében, így Mezőberényben is, részben vízjárásos területre esett, ahol az év nagyobb részében nem lehetett legeltetni, a szénát begyűjteni és felhasználni. A legelőelkülönözések során a jobbágyközösségek, az 1836. évi VI. te. alapján, a törvényben előírt legelőmennyiség birtokába jutottak. A törvény betűje szerint egyetlen esetben sem történt törvénysértés a legelőelkiilönözési szerződések megkötésénél, azonban, amint fentebb láttuk, a kizárólagosan paraszti használatba átment legelő a korábbi közös használatú legelő területéhez képest jóval kisebb lett, ami súlyosan veszélyeztette a paraszti állattartást, s ezzel főként a jószágtartó zsellércsaládok megélhetését tette bizonytalanná. Emiatt a legelőelkiilönözési szerződéseket még 1848 márciusa előtt megkötő, vagy az elkiilönözést csak elindító községekben mind a telkes jobbágyok, mind a zsellérek megrövidítve érezték magukat. (Az utóbbiak helyzetét súlyosbította, hogy az őket megillető legelőrész egyéni birtokába nem juthattak, mert a községek módos gazdái nem engedték, hogy azt kíméljék számukra. (Ennek egy részét bizonyára szántóként akarták használni, ami tovább csökkentette volna az amúgyis szűkös legelő területet.) Az elégedetlenséget jelzik a megyében az 1830-as, 1840-es években lezajlott parasztmozgalmak. Szarvason 1835- ben a népmozgalom hatására kénytelen volt a megye hozzájárulni, hogy a február 2719
