Jároli József: Olvasókönyv az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Békés megyei történetéhez – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 20. (Gyula, 1998)
Békés megye az 1848–49-es forradalom és szabadságharc előestéjén
gyermekből álló kiscsalád nem alkot külön gazdasági egységet. Az öröklési rend általában az elsőszülött fiú számára biztosította a jobbágyföld egészének öröklését, a többi fiútestvér zsellérsorba került. A leánytestvérek pedig eleve ki voltak zárva az ingatlan örökléséből. Okét az új élet kezdéséhez szükséges ingóságok megszerzésével elégítették ki. Az egész teleknél nagyobb telek megszerzése viszont ajobbágynak nem volt érdeke, mert az már aránytalanul nagy terhet rótt volna a gazdára és a családjára.) Az úrbérrendezés az egységes adóalap megteremtésével a paraszti kézen levő földek nagyságának kirívó ellentéteit megszüntette ugyan, helyette azonban olyan újabb körülmények adódtak, amelyek ajobbágyság nagyfokú vagyoni differenciálódásához vezettek. A történeti adatok azt mutatják, hogy Békés megyében is a XVIII. század folyamán az állattartás volt a paraszti lakosság fő megélhetési forrása. A földművelés másodlagos szerepet töltöttbe, nagyobbrészt a földesúri szolgáltatások teljesítését és a családi szükségletek kielégítését szolgálta. A jobbágyi kézen levő föld eltartóképessége korlátozott volt, így a jobbágyi gazdaságokban feleslegessé vált, amint utaltunk rá, abban megélhetést nem találó férfi munkaerő (nőtlen vagy házas fiúk) már a zsellérség állapotába kerülve kénytelenek megélhetésüket biztosítani. Az úrbéres földek mellett a jobbágyközösségek, majd a tehetős, telekkel bíró jobbágycsaládok, nem ritkán módos zsellérfamiliák is már a XVIII. században jelentős területű, településüktől távol eső pusztákat bérelnek előbb legeltetésre, majd a múlt század elejétől kezdik ezeknek a bérelt földeknek egy részét felszántani: így elsősorban a föld nélküli zsellérek találtak megélhetést. Igen jól jövedelmezett a pusztai állattartás, különösen a juhászat, a községek lakóinak rendszeres jövedelemforrása volt a gyapjú eladásából befolyt pénz. A gyapjú értékesítését sokhelyütt a községi elöljáróság végezte, ők tárgyaltak a kereskedőkkel és szervezték meg a gyapjú összegyűjtését, elszállítását és a bejött vételár elosztását. A saját, illetve a bérelt legelőkön járó jószág körüli teendőket a gazdák által alakított úgynevezett baromgazdaságok látták el, gondoskodtak a pásztorok félfogadásáról, a legelő karbantartásáról, új kutak átadását kezdeményezték. Ez sajátos önkormányzattal bíró társulás volt, a közös költségeket a társulati tagok az állatlétszám után állták. A foldesúrral közös községi legelőkön és a bérelt pusztákon folytatott állattartás, kisebb mértékű földművelés, az állatokkal és a terményekkel folytatott kereskedés, fuvarozás, iparűzés folytán a parasztság körében kialakult 1848-ig egy, a társadalmi helyzettel nem összefüggő vagyoni differenciálódás, ami azt eredményezte, hogy a pusztai állattartó, kereskedő, iparűző zsellér anyagi viszonyai esetenként megegyezhettek a telkes jobbágyéval. A XIX. század első felétől a földművelés, azon belül a gabonatermelés súlya növekszik a megyében, a napóleoni háborúk gabonakonjunktúrája következtében a földdel és megfelelő számú igaerővel rendelkező telkes jobbágyok a korábbinál jövedelmezőbb gazdálkodást folytattak. A gabona iránti kereslet mellett megjelenik a napóleoni kontinentális zárlat miatt Európába bejutni nem tudó amerikai dohány pótlására a hazai dohánytermesztés iránti igény is. így jött létre 1814-ben a kígyósi 18
