Sümegi György - Kőhegyi Mihály: Fülep Lajos és Kner Imre levelezése – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 17. (Gyula, 1990)

Fülep Lajos és Kner Imre levelezése

sincsen meg a terjesztési lehetősége, mert a könyvkereskedelem teljes marazmusban szenved. Nem is jut el azokhoz a rétegekhez, amelyekről itt szó lehet, azok, akik a ponyva terjesztéséből éltek és azzal foglalkoztak - mint pl. a Nagyapám - elsüllyedtek az idők süllyesztőjében, és a társadalom gépezetének a regieje ma sokkal drágább, posta, vasút, adók, illetékek, szociális terhek stbi a filléres cikkekre sokkal több költséget rónak. - A hatkrajcáros szedőnapibér mellett lehetett ezeket a dolgokat csinálni, de egy próbaképpen kiszedett füzet költségei ijesztő dolgokat mutattak: elsőrangú kéziratok megszerzése évekig tartó, igen koncentrált munkát, a szóba kerülő problémakör teljes ismeretét, egész nagy szerkesztőséget igényelnek, s legalább 10. ooo fölösleges pengőnek kellene kéznél lenni és a magam kétesztendei koncentrált munkájának, amíg a terjesztés szervezése eljutna odáig, hogy kilátásba kerülhetnének azok a példányszámok, amelyek mellett az amortizáció kezdődik: ne felejtse el, ez nem mehet előfizetéses alapon, itt a vevő gusztál egy csomó elébe rakott füzet között, s egyik számból elmehetne százezer, a másikból kettő. És abba a helyzetbe kell juttatni azt, aki terjeszti, hogy meg is éljen belőle, és érdekelje a folytatás. Másként a neki kiküldött mennyiséget eladja, zsebrevágja a befolyt pénzt, és többé nem jelentkezik. Szóval ezek ábrándok, habár megjegyzem, hogy mély meggyőződésem szerint ez volna az a két emeltyű, amellyel igazi, konkrét segítéssel lehetne csinálni valamit. Fontosabbat mindennél, mint az egész hivatalos magyar irodalom. - Mert a földdel dolgozó és földből élő rétegek kultúrájának és mesterségbeli szaktudásának emelése nélkül nem lehet semmit se csinálni, nem lehet kimozdulni a kátyúból. És hol vannak az emberek, akik ezeket a füzeteket vagy ezt a lapot meg tudnák csinálni. Jártam én eleget ezek után a problémák után is, és itt is elképesztő tapasztalatokat szereztem. Pár hét előtt jártam az itteni népkönyvtárban. Az ipariskolai igazgató-tanító kezeli, aki itteni módos gazda fia, jószándékú, rendes fiatalember. Kérdezem tőle, olvassa-e valaki a könyveket? Köztük van egy csomó Jókai, az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és Képben, Kossuth Lajos Iratai, Gáspár Ferenc útleírásai, nagy díszkötetekben s egy nagy csomó vegyes szakmunka. Azt kérdeztem, olvassa-e ezeket valaki. Azt felelte rá: kétféle ember van Gyomán. Egy nagy csomó, aki sohase olvas, az sohase jön ide. Egy kis csomó pedig itt már mindent elolvasott, s nem kapunk új könyveket. De a gazdasági iskolai szaktanító azt mondja, hogy a háború előtti szakmunkákat nem szabad odaadni, mert az egész mezőgazdasági szaktudomány szerint a háború előtti szakkönyvekkel ma sokkal többet ártunk, mint használunk. Amennyire én belenéztem ebbe a problémába, igaza is van neki. De térjünk vissza reálisabb területre. Mondjuk, hogy elhatároznám egy kis sorozat előkészítését, in zwangsloser Folge.

16 Szép, kultúrált, érdekes és művészi könyveket, nem nagy példányszámban, nem nagy befektetéssel, évente négyet-ötöt, olyanokat, amiknek van kapcsolatuk az élettel, de amelyeket a túltagolt magyar társadalom minden oldalán érdeklődéssel fogadhatnak és haszonnal olvashatnak. Mondjuk, hogy ön vállalná egymaga, vagy másokkal, egy ilyen sorozat szerkesztését: mi volna az első két esztendő programja? Mit tudna ön ajánlani, ami érdekes és érdemes volna munkára és áldozatra? És ha váratlanul kontaktusra találnánk a vállalkozással, s bővíteni kellene a kört (már egyszer állottam ilyen ponton 1918-ban), kik lehetnének azok, akiket még be lehetne kapcsolni, akik folytathatnák ezt a munkát? - Akiket ön akár mint munkatársakat, akár mint bekapcsolandó szerzőket maga mellé venne? 83