Sümegi György - Kőhegyi Mihály: Fülep Lajos és Kner Imre levelezése – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 17. (Gyula, 1990)

Fülep Lajos és Kner Imre levelezése

gyászt semmit, és ezzel rendben van. Maga eszi meg, amit produkál, és fütyül mindenre, amit más produkál, s amit ő egyelőre nem tud megvenni. De az ipar helyzete egészen más. Csak egy része az iparnak az, amelyik mindenütt mindenki számára értéket képező cikket gyárt, raktárra. A nagyobb^rész rendelésre dolgozik, és teljesen piacra viszi a produktumait, ő tehát kénytelen kalkulálni, és wenn er von der Substanz lebt,

10 azt hihetetlen hamar feléli. Tavaly egyszer láttam egy mérleget a Frankfurter Zeitungban egy nagy vállalatról, amelynek nem volt egyetlen fillér adóssága, telke, épületei, gépei, szabadalmai összesen i márkával szerepelt a mérlegben, és óriási összegű bankbetétje volt a bankokban. És a részvényeinek a kurzusa szinte a merített részvénypapiros árán állott. Magyarázata az volt, hogy könnyen ki lehetett számítani, hogy mindenét, ami van, hány hónap alatt éli fel a termelés, a puszta fennállás költségeivel az eladási lehetőségekhez mérve. Szóval: amikor mi önköltségi áron alul termelünk, az nem azt jelenti, mint a parasztnál, mert nekünk elő kell teremteni a pénzt, amelyet oda kell adni a papirosért, a személyzetnek, az adóra, regiekre stbi. És akkor az egész szakma kivétel nélkül olyan árakon dolgozik, melyekről tisztán és könnyen ki lehet mutatni, hogy az önköltségeket sem fedezik. A lelkiismeretlenek (alkalmazottak, „igazgatók" vagy közpénzekből élő üzemvezetők, avagy az eladósodott könnyelműek) azt hazudják, hogy ők „keresnek", a tudatlanok és készületlenek ezt „hiszik", és dolgoznak tovább. Én azonban sokkal rövidebb úton járok iroda és üzem között, és tudom, hogy nem lehet fennmaradni ilyen árpolitika mellett. Hogy hogyan tudok én fennállani, boldogulni, esetleg még kissé előre is jutni, az éppen az én más területen, a közigazgatásban folytatott munkám titka, de én határozott biztonsággal tudom, hogy sem a 3,90, sem a 2,90, sem az 1,90, sem a -, 90, sem a -, 000009 filléres könyvön nem lehet „keresni", sőt megcsinálni sem. Ez ön- és tömegcsalás, amelynek keserves vége lesz. Hogy mikor, az sok mindentől függ, de közeledik. A nívólerpntás csak kissé tolta ki, a végét meg fogjuk érni. Nomármost: ha nem lehet géppel szedett, szinte korrigálás nélkül nyomott, szerzői joggal nem terhelt, vacakul kötött, a szortiment

11 jutalékának megkerülésével kiadott, gazul és tudatlanul kalkulált könyveket kiadni, hogyan lehessen jól megcsinált, kézzel szedett, négyszer korrigált, gonddal tördelt, stílusra hangolt, differenciált publikumnak szánt könyveket csinálni és eladni? Sehogy. Nem áll az, hogy ugyanannyiért meg lehetne csinálni, mint az én észt sorozataimat. Azok ugyanis eleve le vannak írva, és nem fáj a szívem, ha egy darabot se adok el. Kiadom a kéziratot a faktoromnak, mellé teszem az orosz sorozat egy ívét már hetedik vagy nyolcadik éve, és azt mondom: így lesz csinálva, és majd ha ráérek, gondoskodom egy címlapról hozzá. De azt, amit én a Goethével csináltam, nem bírom. Nem bírom azt, hogy annyi szeretetet, gondot, tudást, lelkesedést odaadjak, s akkor megszabjak egy hatpengős árat három kötetért, amikor a reális ára 18 volna, és akkor eladjak 80 példányt, mikor - a jegyzőknek elosztottakon kívül - 130 példány ment el ajándékba és bírálati példánynak. Hogy az észteket veszi-e valaki, az nekem teljességgel közömbös, ha senki se veszi, annál jobb, legalább nem látja senki, csak az, akinek a nyakára küldtem. De hogy azt, amiben minden képességem, akaratom, tudásom, szeretetem, kultúrám és munkatársaim minden hite, reménysége benne van, leszarják, fitymálják, észre se vegyék, azt nem lehet kibírni, s ezt önnek meg kell értenie. Ebből nekem elég volt, ezt nem bírom és nem érdemlem. Ha egy közönség ennyi visszhanggal felel arra, amit én csináltam, akkor nem szabad többé azt csinálnom, amit csi80