Sümegi György - Kőhegyi Mihály: Fülep Lajos és Kner Imre levelezése – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 17. (Gyula, 1990)

Fülep Lajos és Kner Imre levelezése

kihozni. - Egy igen érdekes kis könyv lett belőle.

4 Kb. 150 próbaoldalpár és egy bevezetés egy tokban. Érdekelné ez? Szívesen megküldöm. Nagyon kevés készült, alig van belőle. Fitz Józsefnek küldtem egyet a nyári kedves vendéglátás viszonzására. Ha érdekli, esetleg csak megtekintésre küldenem el a Szegedy Szüts könyvével együtt. De most rátérek kedves sorainak további részére. Remélem, nem vette rossz néven, hogy „laikusnak" neveztem! Ti. eddig minden igazán lényeges dolgot a szakmámban a szakmán kívül állóknak köszönhettem. Építészeknek, festőknek és gyűjtőknek. De az, hogy a szóköz döntően fontos voltát észrevette, nagyon imponált nekem, ezt ti. eddig csak Kozma Lajos említette nekem, akivel együtt nézegettünk sok könyvet az évek folyamán. A Monumenta literarumban már minden a szűk szóközzel van szedve. De hogy ezt is csak aránylag későn fedeztem fel, a Balázs Béla Hét meséje

5 mutatja. Higgye el, nem én voltam az oka, hanem a mestereim, akiknek nem a szóköz volt a fontos, hanem az, hogy mennél kevesebb elválasztás legyen az oldalon. Később jöttem csak rá, hogy ez mennyire nem fontos, mert olvasás közben az ember nem érzékeli az elválasztást. Most azonban tanúságot is kell tennem amellett, hogy ön csakugyan olyan régen áll az igazi tiszta tipográfia alapján, amint írja. Életemben két termékeny megszégyenítés ért, amelyeknek igen sokat köszönhetek. Az egyik akkor, amikor megismerkedtem az Archiv für Buchgewerbe

6 című folyóirattal, amely először nézte magasabb szemszögből a dolgokat, mint az én addigi szaklapjaim. Beküldtem nekik a Röpke lapok

7 című meghívókatalógusunkat, afféle „sok ez egy embertől" érzéssel, s előbb nagyon meglepett, aztán nagyon megszégyenített, hogy annyira lecsepülték a művészi vonatkozásait. Akkor kezdtem el aztán kételkedni a dolgokban, s kezdtem rájönni, hogy hamis úton járok. A másik ilyen felejthetetlen esetem az volt, amikor a Szellem című filozófiai folyóiratot csináltam, és a kefelevonatokat büszkén és boldogan küldtem el bizonyos nevezetű Dr. Fülep Lajosnak Firenzébe. Nagyon imponált nekem, hogy ilyen kitűnő és tudós férfiak fordultak hozzám, és boldogan raktam tele a lapokat olyan könyvdíszekkel, amelyeket valami nagyon szépeknek tartottam. Nagyon meg voltam sértve, amikor ön ezeket kiparancsolta a lapból, s nem is értettem egészen, hogy mit akart. A végén nekem is tetszett a lap, de mégsem értettem egészen, hogy miről is van szó. Nem olyan sok esztendő múlt el attól addig az időpontig, amikor kezdtem rájönni, hogy mi a tipográfia. De hát én 1902-ben lettem nyomdász, a szecesszió idején, aztán Leipzigbe kerültem,

8 minden ízlésbeli borzalmak akkori hazájába, s onnan ide, haza, ahol soha senki nem irányított, semmiféle ellenpróbája nem volt annak, amit csinálok. Később, amikor már összekerültem emberekkel, azok is fest ők voltak. Az első impulzust arra, hogy feleszméljek, a vasárnapi körbe való bejutásom adta, s onnan kezdve léptem a mostani útra, de itt éppen nyomdászoknak köszönhetek a legkevesebbet. De a kételkedésnek a megindítója ez a két fent elmesélt élmény volt. Addig boldog tudatlanságban fuseráltam, s hittem abban, amit csinálok. No de elég volt az írásból, nem akarom tovább fárasztani vele. Csak el akartam mondani, hogy még mennyire emlékszem első találkozásunkra. Meg akartam mutatni, hogy nem veszett kárba akkori igyekezete, és hogy nem szégyellem én azt se, amit akkor csináltam, mert becsülettel csináltam. Most is úgy csinálom, csak gyakoribb a kétségem abban, hogy fontos-e. A sok tépelődésnek azonban mindig az a vége, hogy fontos. Minden dolgok végső igazságai valahogyan összefüggenek egymással, s a mérhetetlen kontárkodásból csak az lehet a kivezető út, hogy ki-ki a m a g a dolgát tanulja meg, s felelősségérzettel, becsülettel csinálja. Éppen ilyen szempontból szeretném azt a fent említett munkánkat elküldeni, mert kíváncsi vagyok, hogy mit szól majd hozzá. 57