Sümegi György - Kőhegyi Mihály: Fülep Lajos és Kner Imre levelezése – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 17. (Gyula, 1990)

Fülep Lajos és Kner Imre levelezése

rendezett és rendszeres volta, s hogy ha olyan rendelkezés jön, amely eddig megdönthetetlennek hitt alapelvekkel helyezkedik szembe, mennyire meg tudja az ember biztonságérzését rendíteni. Az én munkaköröm túlmegy a napi dolgokon, én foglalkozom nálunk a hosszú lejáratú, a jövőt építő, de messzemenő kötelezettségeket maguk után vonó dolgokkal, s ezért hazaérkezésem óta egyenesen bénának érzem magamat. De hát majd csak túljutok ezen is, és ha majd már érzem, hogy a helyzet valamely irányban eldőlt, s tudom, mekkora terület marad meg a talpam alatt, amelyen megvetve a lábamat, hozzáfoghatok újra a munkához, akkor - remélem - ismét megtalálom az erőt és akaratot, képességet a munkához, a cselekvéshez. Persze az már most is bizonyos, hogy ez a cselekvés nem vonatkozhat éppen azokra a dolgokra, amelyeket legjobban szeretek. Boldognak kell lennem, ha megmaradhatok azon a munkaterületeken, amelyek a megélhetésemet és a gyerekek felnevelésének a lehetőségét biztosítják. Minden más ambíciót félre kell tennem, s vele a továbbfejlődés lehetőségét is, mert az én mesterségemben ez a fejlődés csak a megvalósítással járó kísérletezésen, a reális mezbe, anyagba való átvitelen keresztül lehetséges. Ez azonban már másodrendű kérdés, mert hiszen úgyis régen azt érzem, hogy az, amit én tudok, illetve tudnék csinálni, ma nem kell, felesleges, senkinek sincs rá szüksége. Az egészben nem az a fájdalmas, hogy a háború előtt megéltem ennek a kérdésnek a lényegtelenné és értelmetlenné válását, s újra át kellett élnem mindazt a megaláztatást, amellyel a kérdés újrafeltámadása járt, mert a megaláztatás érzését soha sem engedtem elhatalmasodni magamon, fel sem bukkant bennem. Es ist naemlich besser, Unrecht zu erleiden, als Unrecht zu tun.

2 A fájdalmas az, hogy mindez irracionális, értelmetlen és céltalan, mert semmire sem jó. 56 esztendeje az idén annak, hogy a Kner-nyomda Gyomán dolgozik, s ezalatt a hosszú idő alatt, amíg annyi tanújelét adtuk annak, hogy az ipari munka erkölcsi és anyagi eredmények elérésére alkalmas terrénum, egyetlen esetben ajánlotta fel helybeli középosztálybeli család hozzánk inasnak a fiát, azért, mert a fiú pathologikus értelemben hülye volt, tehát nem lehetett diplomás pályára adni (azóta bebizonyosodott, hogy semmilyen pályára sem). Ilyen körülmények között igazán nem lehetett az az érzésünk, hogy bárki elől is elvesszük a helyet itten, akinek több joga volna a magyarság adta lehetőségeket kihasználni, mint nekünk. De hát ha már az ember közel jár az ötvenhez, és gyerekkora óta figyeli a munkásmozgalmat például, tehát legalább 35 esztendeje tudatosan foglalkozik szociológiai és gazdasági kérdésekkel, és ezeket a gyakorlatban is megismerhette, akkor elég világosan és tisztán kell látnia azt, hogy nem egy rohamosan fogyóban levő zsidó minoritás kérdése a döntő, hanem a magyar millióké. Hiszen ma már tudjuk, hogy 110-120 millió magyar munkanap vész el felhasználatlanul az országban évente, és bizony azért, hogy ebből az erőtartalékból mennél többet lehessen ipari munka útján értékesíteni, talán éppen a zsidóság tett legtöbbet. Bizonyos, hogy a zsidóság munkája nélkül nem ennyi volna a felhasználatlan energiafölösleg, hanem sokkal több, s sokkal nagyobb méretben folytatnánk a Nyugattal azt az árucserét, amelynek során 8-10 vagy még több magyar agrárnapszámot cserélünk egy-egy nyugati ipari napszámért... Már az*én koromban s az én tapasztalataimnak birtokában eljut az ember olyan szemlélethez, amely foképp^és lehetőleg kizárólagosan a realitások nyomán indul el. Minden problémánk alapja az, hogy túlságosan kicsiny a nemzeti jövedelem. És ha az én jövedelmem például sokszorosa is az átlagnak, mélyen, de mélyen alatta marad például 121