Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1944

Abba kellett hagyni a munkát. Behúzódtunk a legközelebbi tanya bokrai közé s csak akkor jöttünk ki, amikor a három kötelék elhúzott a fejűnk felett. Pár perc múlva már robbantak a bombák sűrű egymásután Szeged felsőváros fölött. Felcsapott a füst. / Ezzel a pokoli zenével búcsúztunk a hódmezővásárhelyi múzeum részére 1929 óta , - egy nyár kivételével - minden évben végzett régészeti ásatástól. (Ezekről is ír Kiss Lajos: Emlékezések a hódmezővásárhelyi múzeum alapításáról £ munkájában. < Jómagam: "Mit adott Hódmezővásárhely a magyar régészetnek" címen 1956-ban a múzeumi hónap keretében tartottam előadást. O tempóra! O mores! A színházteremben a világosító tisztét Pálffay Gyurka volt szegedi kultúrtanácsos, polgármester, majd főispán látta el. Az egyetlen ember, akitől elbúcsúztam, mikor két év múlva végleg otthagytam Szegedet.) Az események gyorsan peregtek. Szeptember 4-én, a már nehéz közlekedési viszonyok miatt a város kocsiján mentünk haza, a már régen csak üres bútorokból álló intézetbe. Hogy Pesten, a hivatalos körökben is milyen nagy volt a kapkodás és fejetlenség, arra jellemző az a telefonutasítás, amelyet a Főfelügyelőség a múzeumi értékek Keszthelyre szállítására adott ki szept. 12-én du. 17 órakor, (...) Szerencse, hogy az én válaszom - a viszonyok miatt - késve érkezett, így az anyag nem került Keszthelyre és nem pusztult el. Sokat szenvedett az ide-odahurcolástól, de értékei megmaradtak. (...) Az a hónap, amely a kiürítési parancsig eltelt, valóban nem volt alkalmas a munkára. Nap-nap után tanácskozások folytak a rektorral a hogyanról és a mikéntről. Annyi tanácstalanságot legfeljebb akkor ért meg az egyetem, amikor még Ferenc József nevét viselte Clujban, de nem hiszem, hogy akkor is lett volna ekkora ingadozás. Menni, maradni, diákokat vinni vagy csak a saját bőrt, erről volt szó. Voltak naiv hősök és hős színben feltűnni akaró óvatosak, sőt gyávák. (...) Szegeden nap-nap után kevesebb volt az ismerős arc. Meg se várva a parancsot, igyekeztek az emberek elhagyni a várost. Október 8-án hajnalban becsengetett hozzám Makiári Lajos piarista tanár, aki Koch Sándor ásványtani intézetének volt a munkatársa. Ő közölte velem, hogy az orosz csapatok Zentánál átkeltek a Tiszán és a kiürítési parancs plakátjait már megkezdték kiragasztani. El volt vetve a kocka. Felköltöttem Párduczékat, akik már napok óta az intézetben aludtak, hogy ne éjszaka kelljen a sötét utcán át az épületünkben lévő óvóhelyre szaladniuk. Hazaszaladtak a holmijukért. A növénytani intézet kocsija 8 órakor ott állt az épület előtt. Szalay pakolta a menteni valót. (...) Mi is felraktuk a betyárbútort és (...) a Kálvária utcán, a temető mellett mentünk ki a dorozsmai útra. (...) Kiskundorozsmán keresztül mentünk a Kistemplom-tanyáig. Koromsötét volt, amikor Szegedről elvezényelt rendőrökbe ütköztünk a szalmakazlak közt, ahol ők is pihenőt tartottak. Szeged fölött vörös volt az ég alja és eddig hallatszott a közúti híd céltalan felrobbantásának detonációja. Másnap Árpádközponton keresztül érkeztünk Kiskunhalasra. Itt váltak el tőlünk azok, akik vonattal Pestre akartak menni. (Koch, Kratochwill) A megmaradók tovább mentek Kecelre. Feltört lábamnak igen jót tett a pihenés és Párducz IIa kezelése. 190