Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1944

A szalmakazal jó pihenőt adott volna, de az egyre jövő német katonai autók reflektorai nem sok jót ígértek ebben az éjszakában. Korán megvirradt. Folytattuk az utat Kalocsára, Itt alig tudtam megmenteni a fiatalokat. A kiállított katonák nem akarták tovább engedni őket. Szerencsére egyetemi érték (platina csésze) volt velünk s mint mondtam ezt sértetlenül kell Kaposvárra juttatnunk. Nagy nehezen elhitték és tovább engedtek. Gerjenen át érkeztünk <a faddi komphoz. Itt bizony nem egyedül voltunk. Jött itt minden. Magában járó - nyilván szökő katona, csendőrőrs hízott disznóval, német légelhárítósok és egy stráfszekér közepén ülve Csallány Dezső, a szegedi múzeum aranyait tartalmazó koffert szorítva a lába közt. A mi kocsink nem mehetett át, de mi Párduczékkal és a Koch tanársegédeivel át tudtunk menni a légelhárítósokkal együtt. Az éjszakát egy faddi istállóban töltöttük. Nem esett rosszul az állatok melege, no meg az a kellő óvatossággal megivott must, amit az éppen szüretelő házigazdától vettünk. Másnap Tolnára érkezve vártunk valami vasúti alkalmatosságot, amelyik tovább visz bennünket. Jött is egy tehervonat és annak egy előttünk szenet szállító nyitott kocsijába felkapaszkodva, itt-ott egy kis esőt kapva érkeztünk Sárbogárdra. Itt töltöttük az éjszakát a zsúfolt váróteremben. Itt váltam el Párduczéktól, akik Pest felé vették az utukat. Ott maradtam a Koch Sanyi fiaival, fáradtan, egyre jobban dagadó fájós lábbal. Elválásunk előtt lelkére kötöttem Miskának, hogy azonnal jelentkezzék a Műegyetemen elhelyezést nyert szegedi egyetem rektori hivatalában, és töltse hasznosan az idejét azzal, hogy - a fizetését amúgy is kapván - álljon be ingyenes munkaerőnek a Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályán. Nem tudnám mi volt ez a gondolat nálam. Arra - ismerve a viszonyokat - nem is gondoltam, hogy ez a jelentkezés a Miska további életére milyen sorsdöntő hatással lesz. Én megadtam a címem: Marcali, Münnich-gyógyszertár és ezzel elváltunk egymástól. Vártam a menetrendszerű személyvonatot amelyik Kaposvár felé megy. (...) Kaposvárra volt kitelepítve a szegedi közigazgatás. A három Koch-csemete odament jelentkezni. így magam maradtam a szomorú szegedi expedícióból, de elértem a csatlakozást. Öreg este érkeztem csekély batyummal a légiriadó miatt koromsötét idegen városkába. Bandukoltam hát arra, amerre a legtöbb ember ment. Nem soká kellett kérdezősködnöm, megtaláltam a patikát. A Münnich-fiúk azonnal értesítették az ekkor már a jegyzői lakásban elhelyezkedést talált feleségemet és a család együtt lakó többi tagját szerencsés megérkezésemről, engem pedig jól megmosogatván, oszloplábaimmal kezelésbe vettek és ágyba dugtak. Mire a család megjött, én már szobatiszta voltam. Három napig kezeltek és aztán én is átköltöztem a jegyzői lakásba, a hatalmas egykori községi tanácsterembe. (...) Megérkezésem előtt Marcali még nem tudta, mi a komoly légiriadó. Megérkezésem utam nap már bombatámadás érte a várost és a humánus repülők pontosan a kórházat célozták és jelentékeny károkat is okoztak. (...) Szóval itt se a béke honában voltunk, de eszünk ágában sem volt továbbmenni. Céltalan volt, és itt akartuk megvárni a "hazatérés" első kínálkozó alkalmát. (...) 191