Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1930

A gorzsai iskola tíz percnyire volt az ásatás színhelyétől. Gondoltuk, megférünk a tanteremben és embereink is alhatnak, ehetnek részint velünk, részint a közeli tanyákban. Bálintot küldtem ki, felderítendő a lehetőségeket. Csakhamar hozták a hírt, hogy Gyürki Bertalan szibériai felesége alig várja, hogy odaköltözzünk, mert az ura leventeoktató-tanfolyamon van a városban s ő, mivel cigányok is járnak erre, a négy gyerekkel - akik közül a legidősebb még Oroszországban született - nagyon fél. Estére már Füsti Kis Pál kocsijával mindent átszállítva, beköltöztünk az új rezidenciába. (...) Gyürkiné krasznojarszki volt. Apja ott volt tanár. Még ott kötötték a házasságot. £1 tudom képzelni, hogy a szibériai város és a gorzsai magában, szomszéd nélkül álló tanyai iskola között volt némi különbség, de Örült, hogy a "sok büdös kölökkel" (saját négy gyermekét értette alatta), békés csendben megvan "enyém pápuka" gondoskodásában. Magyarul - mit tehetett volna egyebet, hiszen oroszul csak az urával válthatott szót, ha csak a nagytatársánci iskoláig el nem ment, hogy Kovainéval beszélgessen, aki Leningrádot cserélte fel a vásárhelyi tanyavilággal. (Róla majd később). Csinos, jó arcú, gömbölyű szőkeség volt az orosz menyecske, és rendkívül kedves. Ömlött belőle a szó, kedvesen hibás kiejtéssel. Mindig jókedvű volt, folyton dolgozott és nagyon örült, hogy nem volt egyedül a sok apró gyerekkel. Nagyon szépen énekelt - később az ura gitárkíséretével - és kitűnő csájákat főzött nekünk és több ízben orosz vacsorát. Tizenöt esztendős vásárhelyi szürke, dolgos napjaink közt a legkedvesebb színfolt volt ez az újra hazát talált, de minden vérségi kapcsolatot elvesztett fiatal asszony, aki úgy ült az őt még a szibériai időkre emlékeztető Bercin, mint a mesebeli sárkány a fészkén. Akkor az volt a legnagyobb gondjuk, hogy mi lesz a gyerekekkel, ha elvégezték az iskolát. Szerencséjük volt, mert nem soká az új szentkirályi iskolába helyezték át "páput" s a család boldogságát csak az a tudat zavarta, hogy az épület alatt ott pihentek azok az Anjou-kori magyarok, akik közül néhánynak a sírját az iskolaépület alapozásakor megbolygatták. (...) A második ásatás sokkal kevesebb feldolgozni való anyagot hozott, bár tagadhatatlanul érdekes problémákat vetett fel, főleg a gepida és szláv emlékanyag révén. Nyoma van ezeknek a későbbi hazai kutatásokban mind Török Gyula, mind Fehér Géza munkáiban. Nem hozta ugyan meg az Endrey Béla által vágyott bronzszíjvégeket, de - ha szórványos lelettel is, jelentkeztek az avarok Nagy Imre Pál Héthalom-dűlői tanyájában, ahol ott volt a kézzel fogható bizonyíték, de a találó halála után már senki sem emlékezett a lelőhelyre. (...) Ekkor kezdtem hozzá és be is fejezhettem "A Maros-vidék bronzkori zsugorított temetkezéseinek sírmellékletei" c. dolgozatomat. Ez a dolgozat adott először - sok tekintetben hibás - képet a déli részek bronzkoráról, hiszen felölelte mindazt, amit Reizner, Tömörkény, Móra s jómagam ásattam. Legnagyobb hibát az okozta, hogy az előkerült hamvasztásos sírokat a legfiatalabbaknak tartottam, holott a legkorábbiak voltak. De megtévesztettek Reinecke bronzai, amelyeket itt kíséreltem meg először párhuzamosítani a vele együtt előkerült kerámiával, a sírok együttese alapján. A munkamódszert ma sem tartom 92