Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1930

múzeumban vezetőállást töltsön be, nem volt, mert a szombathelyi kontárkodás erre jogcímet nem adott, beadta a pályázatát. Ez eddig csak személyes ambíciót jelentett volna, de az a tény, hogy a jelölésre illetékes Nemzeti Múzeum tanácsa Bendát Sőregi után - második helyen jelölve nemcsak törvényesnek tartotta a képesítés nélküli ember elgondolását, de meg is sértette a múzeumi törvénynek a képesítésre vonatkozó határozott előírását. < Nem változtat a lényegen semmit, hogy Debrecen város közgyűlése természetesen Söregi Jánost választotta meg. (...) A kritika tehát megjelent. (...) A napnál világosabban tűnt ki a szándékos megtévesztésre törekvés, kitűnt a különböző közlemények meg nem engedett módon való felhasználása - egyebek közt Krecsmarik kevéssé ismert dolgozatának plagizálása - és semmivel sem igazolható általánosítása. A bírálatból különnyomatot küldöttem kommentár nélkül - a tanács minden egyes tagjának. Jellemző, hogy az egyetlen Bátky Zsigmond kivételével - akivel pedig kölcsönösen nem szerettük egymást - senki egy szóval sem válaszolt. (...) Vásárhelyi ásatásaink előkészítésében az a gyakorlat alakult ki, hogy vagy még az ásatások idején vagy kora tavasszal, de már az állandósult szép időben végeztük a terep bejárását, nem is egy helyen, hogy H

tartalékföld"-ünk is legyen. (...) A kopáncsi lelőhelyet nagyjából már ismertük, hiszen a íiatalabbja mindenüvé elbiciklizett, ahol kukoricafosztás közben - leletet jelentettek. Batida és Gorzsa került sorra az idén. Elsősorban Batida. Nem ötletszerű volt ez a helyválasztás. Elgondolásunk az volt, hogy ha már az első évben olyan szerencsénk volt, hogy az Alföld legrégibb kultúrájának olyan gazdag anyagát találtuk meg - ki gondolt még akkor arra, hogy a tiszainál öregebb is van - a második nagy ásatást folytassuk a bronzkoron, ha már rézkori lelőhelyet egyelőre nem ismerünk. Bevallom, izgatott a batidai kettős halom is, ahonnan szép anyag volt a gimnázium gyűjteményében, amelyet Wosinszky magyar és német könyve alapján már ismertek a szakemberek. A kettős halmot meg is találtuk, hiszen jellegzetes alakja messzire látszott. Annál kellemetlenebb meglepetés volt számunkra, hogy az egykor sűrűn sorakozó halmokból már csak hírmondóként találhattunk egyet-egyet. A gorzsai Hathalomdűlőben kettőnél több már nem volt a maga érintetlen formájában. Szemünk láttára is bontották, hordták a laposabban fekvő szikes földek feltöltésére, javítására. Kinek lett volna kötelessége ezeknek az Ősi építményeknek, műemlékeknek a megmentése? Hol volt ezekről az egész ország területén csak egyetlen nyilvántartás is? Tudta-e egyetlen múzeum, hogy másoktól féltett gyűjtőterületén hány volt, hány van és mennyit pusztított el a tudatlanság, a hatóságok nemtörődömsége? A kirakattörvény és a későbbi végrehajtási utasítás betű szerint védte ugyan ezeket, de ki adott ki az illetékes hatóságok közül csak legalább mutatóban olyan intézkedést, amely megtiltja a halmok - gazdasági szempontból amúgy is értéktelen - lehordását? És ez így volt az egész országban. Nem én voltam az első, aki erre felhívta a figyelmet, de éppen olyan eredménytelenül, mint azok, akik előttem próbálkoztak ezzel. Azzal a sok, de mégis kevés pénzzel, ami rendelkezésünkre állott, halmot kilyukasztani, középen, kincsásók módjára megásni lehetett volna, de bánkúti és apátfalvi 89