Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1926

1926 1926 tavaszán - a szegedi múzeumban lévő leletek útmutatása nyomán és Mórával történt közlés után - ásattunk először Ószentivánon. Előzőleg többször jártunk kint, leginkább a Szélmalom halmán lévő - évtizedek óta bányászott részen, ahol bizonyára ezrével ment tönkre a bronzkor sok szép emléke, de a szegedi múzeum soha nem ásatott a területen. A mi terepjárásunk nemcsak erre a részre terjedt ki. Sorra került a Jató, Kissziget, a vályogos és minthogy itt láttuk pillanatnyilag a legnagyobb veszélyt a szétszórt csontok és cserepek közt, itt is kezdtük meg a munkát. A nagy telep pusztítására jellemző, hogy a falunak azokon az útjain, gyalogjáróin, amelyeket fel kellett tölteni, mindenütt őskori cserepeken jártak az emberek és nem egy padláson, félredobva négy-öt "bugyburík"

26 is feküdt, de soha senkinek eszébe nem jutott, hogy hírt adjon róla a múzeumnak. (A múzeumban lévő egy-két edény tudna erről a titokról többet mondani.) Se pap, se tanító - pedig éppen hatan voltak - nem törődött ezzel a vandál pusztítással, amely itt az 1883 óta régészeti gyűjteménnyel rendelkező Somogyi könyvtárnak szinte tőszomszédságában folyt, pusztítva napról napra. Hogy ez milyen ütemben ment, azt hosszas kinttartózkodásom alatt láthattam. A nagy dologidőn kívül naponta öt-hat kocsi földet vittek innen, hát még akkor, amikor az úttestet kellett feltölteni. Én csak az itt látott dolgokról beszélek, de tessék ezt országos viszonylatba átszámítani - mert mindenütt így volt! Világhírű gyűjteményeket lehetett volna létesíteni az országszerte elpusztult történeti forrásértékű muzeális anyagból. Bajos volna ezért felelőssé tenni a parasztot, akit soha senki se tanított meg a régiségek védelmére, a falusi tanítót, akinek négy esztendei tanulási ideje alatt csak egy-egy erős kivételt jelentő tanár beszélhetett arról, hogy a földben nem arany, hanem értékes történeti forrásanyag rejtőzködik, amit, ha véletlenül előkerül, meg kell menteni, a papot, aki a szerecsen szent Fülöpke bólogató (?) szobrát többre becsülte, mint szép kis faluja múltjának minden emlékét, a múzeumot, amely sokszor, ha tudott a pusztulásról, pénz hiányában semmit se tehetett. Magasabban volt a hiba. Ott, ahol senki se tudta, vagy nem akarta észrevenni, hogy a még mindig kényszert jelentő iskolák mellett a múzeumok lehetnének az igazi népnevelők, ha a nép nyelvén hirdetnék a tudást. Az állami és községi költségvetések összeállítói a hibásak azért a vétkes pazarlásért, amely elherdálta ennek a gazdag —^— 26 Valószínűleg békési tájszó, mely olyan szűk nyakú cserépedényt jelöl, amelybe bugyborékolva hatol be a víz. 63