Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)
Kezdeti évek az egyetemen (1924-1925)
meg, hogy Banner is az én tanítványom. (Itt a tévedés kölcsönös volt, mert én voltam a Posta tanítványa, Banner pedig eddig még senkié se volt, mert most ásott először, de meg vagyok róla győződve, hogy mester lesz benne.)" A fentebb mondottak megfelelnek ezekre a tévedésekre, amelyek bizonyára nem kerültek volna a levélbe, ha Mórát nem bántotta volna az az ásatás, amely - mint láttuk - nem történt tudta nélkül. Hogy valóban ez volt az első önálló ásatásom az igaz, hogy zárójelben előlegezett bizalmára méltó voltam-e, azt 35 év után nem én vagyok hivatva megállapítani, ha adatokkal meg is könnyíthetem annak a munkáját, aki erre vállalkozik. Ha ásatni nem is Mórától tanultam, de tanultam tőle sok egyebet, mindenek előtt emberséget, ami tudvalevőleg az összes mesterségek közt a legnehezebben tanulható. (...) De nézzük a bökényi ásatásnak azt a részét, ami kimaradt a jelentésből. Bökény nem azonos Körösbökénnyel, már csak azért sem, mert az a trianoni béke után Romániához csatolva, vissza"2?wfjwt"-osodott. Azt a nevet viselte tehát, amit az én boldogult gyermekkoromban. Román katonákat, határőröket látni nem is kellett odáig elutazni. Elég volt a Maros partján felfelé sétálni Makótól kiindulva. A déli parton mindegyre látni lehetett ezeket Békában is, mert ez volt Bökény rég? neve. Bökényi ember éppen úgy nem vallotta magát másnak, mint békáinak, ahogy a Szeged alatti ószentiváni ember sem ószentiváninak. Szigeti volt ott mindenki (ma hivatalosan is ez a neve). (...) A sajátságos - részben csónakon történt - terepbejárásnak célja volt. Meg kellett keresni az ásatásra alkalmas helyet, de gondoskodni kellett szállásról és ellátásról is. Ezért kerestük a tanítót. Az érdeklődésünkre adott válasz megdöbbentő volt. - Az iskolában, mert az én kétszobás lakásomban a magam ágyán kívül nem hogy fekvőhely, de más bútor is csak itt-ott akad, szívesen adok helyet, hiszen tanítás nincs. Élelmet azonban én itt egy év óta senkitől se kapok, s ha éppen kedvem van hozzá, magam sütök tojást. Szalonnám még csak kerül, de még kenyeret se kapok a faluban, így kell itt élni az uraknak is, ha itt akarnak dolgozni. Nem volt biztató az elkövetkezendő három hét kilátása, de nem hátráltunk meg. Ott állt előttünk a halom és a szántóföldek közt különösen két helyen tömegesen fekvő cserép. (...) Csónakba ültünk és a két Barczika (?) - későbbi munkatársaim - víz ellen végig eveztek az előtt a meredek part előtt, amelynek oldalából közel egy km hosszan sírok, hulladékgödrök és tűzhelyek keresztmetszetei rajzolódtak ki, igen különböző korú emlékekkel kecsegtetve az ásatni készülőket. Még jelentéktelennek látszó aranyhuzaltöredékek is előkerültek a temetőt sejtető rész változott színű töltelékföldjében. Ezeket látva ki törődött azzal, hogy három hétig szalonnán vagy tojáson kell élni, összefordított iskolapadok előrészére csömöszölt, pokróccal letakart szalmán aludni, olyan szűk korlátok közt, hogy megfordulni sem lehetett. így éltünk az első kiszállás mind a három hetében. Meg nem híztunk, de a karikagyűrű se esett le az ujjúnkról. Nem azért írom le, mintha áldozatnak tekinteném, pedig 37 éves voltam, de ha esett, ha fújt, vagy éppen kegyetlenül sütött a nap, reggel 5 órától este 7-ig ott voltunk a fátlan Maros-parton és nem az enyhelyen 60
