Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

Jászberény (1911-1920)

Alig engedte, hogy elmondjam, mit akarok. Meg se hallgatta, amit felsoroltam. Csak azután érdeklődött, hogy ki fogja megfizetni az ő útiköltségét és napidíját, s amikor megmondtam, hogy erre nincs pénzünk, félreérthetetlenül és kelletlenül nyújtotta a kezét és velem mit se törődve gyújtotta meg időközben kialudt pipáját. Nagy csalódással óvakodtam ki az épületből. Nem voltam már gyerek, és tudtam azt, hogy az élet pénzbe kerül, de most találkoztam először olyan szakemberrel, akinek az első szava az anyagiakra vonatkozott, s azon túl semmi - legalábbis ebben az esetben nem érdekelte. Mivel mást nem ismertem, láttam, hogy a magam emberségéből a képtár ügyét aligha fogom megoldani, hagytam az ügyeket a maguk lassú útján haladni, de legalább a beadvánnyal elindítottam, ha eredményét már nem is én takaríthattam be. Nem ez volt az utolsó ilyen természetű és sorsú dolog jászberényi életemben. Kezdettől fogva volt bennem olyan gondolat, hogy a Jászmúzeüm valóban a Jászságé legyen. Nem a tulajdonjog volt ebben az esetben fontos, hiszen azt - bár a városnak valóban nem sok pénze feküdt benne - Jászberénytől elvitatni már a múzeumi szabályrendelet értelmében is nehéz lett volna. Inkább arra gondoltam - és ezt most visszagondolva is helyesnek tartom -, hogy a múzeum ne gyűjtsön olyan tárgyat, amely nem a Jászság területéről származik, vagy azzal - ha egyes személyeken keresztül is - összefüggésben nincs. Szóval honismertető, földrajzi és közigazgatástörténeti egységet felölelő múzeum legyen, amely a maga évszázadok óta egységet jelentő területét minden vonatkozásában megmutassa annak, aki érdeklődik utána. Úgy gondoltam, hogy csak az ilyennek van meg a létjogosultsága és értelme. (...) Szólni kellene itt sok mindenről, ami abban az időben mindennapi életemhez hozzátartozott. El kellene mondani hány bőrt húzott le rólam a kisvárosi élet, de őszintén megmondom, fájdalom nélkül. Részletekben nem beszélek róla, mert nem tartozik ehhez a tárgyhoz. Mégis meg kell említenem. Két dolgot tartottam főfoglalkozásnak. Az egyik tanári munkaköröm volt a gimnáziumban, a másik a múzeum. Az utóbbi már rendezve, pontosan leltározva csak annyi munkát jelentett, amennyit magam csináltam benne. De hát lehetett-e nem csinálni. Néprajzi gyűjtés a városban és Alattyánban, a bekerült anyag feldolgozása, rendbentartása, a céhiratok feldolgozása csak nem engedtek ezen a téren sem nyugodni. Elvitték a maradék időmet. Régi dolog, hogy arra az állatra (nem akarom a nevét leírni) raknak legtöbb terhet, amelyik a legjobban bírja, hogy a végén még azt is üssék a legjobban. Az iskolában 28, a női kereskedelmi tanfolyamon 6 órában, tornatanfolyamon 2 órában tanítottam, nem is szólva az osztályfőnöki, szertári és egyéb mellékfoglalkozásokról. Pénztárosa voltam a vöröskereszt egyletnek (kórházával együtt), titkára voltam a háborús időkben nagyon sokat dolgozó nőegyletnek, jegyzője a kaszinónak, dolgoztam a Stefánia Szövetségben, hogy csak azokat említsem, amelyek a legtöbb munkát adták. És mind e mellett mindenütt ott voltam, ahova a múzeum érdeke parancsolt. Ma, hanyatló erővel visszagondolni erre a munkára - mert ezek között egy se volt üres cím - fárasztóbb, mint akkor volt, amikor csináltam. De az 40 évvel ezelőtt volt, amikor még csak három X nyomta a vállamat. 40