Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

Jászberény (1911-1920)

Jászberény (1911-1920) 1912-ben megházasodtam és 1913 májusában a város megválasztott a Jászmúzeum őrévé, természetesen mellékfoglalkozásként, évi 500 korona tiszteletdíjjal. Abban az időben én voltam a legjobban dotált múzeumi ember a vidéken, egy-két főhivatású kivételével. Addig kerülgettem hát gyerekkorom őta a múzeumokat, iskolai gyűjteményeket, hogy egy negyvenéves vidéki múzeum vezetője lettem. Azóta sem szakadtam el a múzeumügytől s ma sincs ilyen szándékom, bár az ideje talán el is érkezett. Nem lehet feladatom, hogy a Sipos Orbán, akkori helyettes polgármester javaslatára 1873. március 8-án elvben megalapított Jászmúzeum történetével részletesen foglalkozzam. Felment ez alól egyrészt az a körülmény, hogy 1913-ig csak annyi közöm volt hozzá, hogy 1912-ben, egy nyitási napon magam is megnéztem, már csak a Lehel-kürt kedvéért. Akkor még eszemben se fordult meg, hogy valaha hivatalosan is közöm lesz hozzá. De felment az is, hogy ha nem is saját nevem alatt, Hild Victor gondos adatai alapján, a még később ismertetendő állami felügyelet alá helyezés idején, a megkívánt évi jelentéssel együtt a Múzeumi és Könyvtári Értesítőben a szükséges részletezéssel megírtam. (1. ott 1917.165-176.1.) (...) A város főjegyzője, Almássy Antal tíz évig gondozta és az adott viszonyok között sok figyelmet érdemlő darabbal szaporította is a gyűjtemény állagát. Ennek ellenére nem lehet ráfogni, hogy a negyven éves múlt meglátszott volna rajta. Komoly munkát Hild Victor végzett itt - éppen Almássy Antal előtt s máig is mintaszerű leltári és egyéb feljegyzései mutatják, hogy nemcsak értett a múzeumi munkához, de nagy szeretettel is végezte azt. Almássy Antalnak bizonyára volt oka, hogy annak idején (éppen tíz évvel azelőtt) csak leltár alapján volt hajlandó a múzeumot átvenni. Most is így adta át, ami alapjában véve bizonyos fokig csak formaság volt, mert távollétemben mindig ő helyettesített. Átvettem tehát az egész gyűjteményt, amely a régi Lehel Szálló (akkor rendőrség) stílusos épületének három, szerfölött ritkán szellőztetett szobájában volt elhelyezve. Ami három újabb és egy régebbi szekrényben és egy hosszú asztalon elfért, az egymás hegyén-hátán összezsúfolva feküdt. A zászlók a nem egészen száraz falakhoz támasztva, a Lehel-kürt, bőrtokjában gondosan bezárva (mintha bizony tokostól együtt nehéz lett volna elemelni!), a mamutcsontokkal együtt az asztalon hevert, az egyiptomi hamis usébti és egyéb szobrok, a reichsstadti herceg képével ellátott altwien csésze, néhány japán porcelán, Őskori edény, La Tene pajzsdudor és kard békés egyetértésben várta ebből az odúból való szabadulását. (...) 27