Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

Az első saját gyűjtemény

Alberttel hármasban, nekivágtunk a nagyvilágnak. Sopronba mentünk gyorsíróversenyre. Nagy vállalkozás volt ez számomra már csak azért is, mert országismeretem dél felé terjeszkedett csupán. Igaz, hogy ebbe beleesett Arad és Temesvár is, de nem magam menvén, sohasem tudtam egyik város múzeumát se megnézni. A budapesti vonalon Mezőtúr volt számomra a határállomás. Itt kellett ugyanis Szarvas felé átszállni, halálos unalmat jelentő 2-3 órai várakozás után. Szarvasi többszöri tartózkodásom alatt meglátogattam a gimnázium és a tanítóképző régiséggyűjteményét, amelyet Krecsmarik Endre gyarapított maga és tanítványai kézi erejére támaszkodó ásatásaival. Meg kell vallanom, ettől a fiatal tanártól kaptam a leghasznosabb útbaigazításokat még akkor is, ha később - személyi kapcsolataink révén - tisztán láttam, sok mindent mennyire félreismer s ehhez az ismeretéhez milyen dilettáns csökönyösséggel ragaszkodik. (...) Pénz a mi házunk táján ilyen luxusutazásokra nemigen volt. Lemaradtam én már más kirándulásról is azért, mert nem volt pénz. De most megkaptam, amire szükség volt, hiszen lényegileg csak az útiköltséget kellett fizetni, sőt annak is csak a felét. Ilyen olcsón, ekkora utat megtenni valóban nem minden nap lehetett. (...) így jutottam másnap hajnalban - életemben először - Budapestre, helyesebben a Keleti pályaudvarra s mivel Győr felé ugyanonnan indult a vonat, első pesti tartózkodásom egyetlen élménye csak az volt, hogy útitáskámmal terhelve az érkezési oldalról az indulásira átsétáltam. Messze vezetne, ha én most azokról az élményekről szólnék, amelyek a Pilisen keresztül utazva megleptek, vagy arról a hatásról, amit egyetlen nyugati típusú pályaudvarunk, a győri kiváltott. Késő délután volt, amikor Sopronba érkeztünk és elvezettek Durkó Sándorral együtt arra a diákszállásra, diáktartó soproni kispolgár lakásába. Ott laktunk három napig, amelyből lehetett annyi időt szakítani, hogy a városházán elhelyezett múzeumot is meg lehessen nézni - időt lopva - nem is egyszer. Hogy mi tetszett belőle, most is meg tudom mondani: a sok szép régi bútor, a céhemlékek, remekek, de mindenekelőtt a régiségtár őskori darabjai, az alakos urnák, a csodálatos tűzikutyák, a gyönyörű kelta edények, a római borostyánok, üvegek. Egyszóval minden, amit láttam, s ha már gyorsírási eredménye nem is lett volna ennek a kirándulásnak - amely nekem valóságos tanulmányút volt - nagyon-nagyon sokat tanultam. (...) Hazafelé indulva csak Győrig mentem a társaimmal. (...) Győrben nagy városnéző sétát tettem. (...) Két nap múlva - én, az alföldi ember - a Kelenföldi pályaudvaron érkeztem Budapestre, de ezúttal három napra, az időhöz mért komoly tervekkel. (...) Talán felesleges hangsúlyoznom, hogy az első utam a Nemzeti Múzeumba vezetett (...) s bizony a késő délután kerültem ki az épületből. Másnap (...) Aquincumba utaztam s ott töltöttem az egész délutánt. Emlékezem, hogy először az amphiteatrumot néztem meg. (...) Aztán jött a város maradványainak a megtekintése. Faltam a látnivalókat, de már tudtam, hogy bűn elkövetése nélkül nem hagyom el a területet. Láttam, hogy egy nagyobb piskótatéglákból rakott padlót már erősen kikezdett az idő. (...) Már lefelé igyekezett a nap, amikor elhagytam a múzeumot. Hiába küzdött bennem a jóra való szándék, eluralkodott rajtam a bűnös szándék és visszahúzott a 21