Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

Az első saját gyűjtemény

piskótákhoz. Senki se járt a környéken, nyugodtan dolgozhattam és a négy tégla csakhamar a kabátom alá került s baj nélkül kijutottam a kerítésen kívül. (...) (Megnyugtathatom az aquincumi múzeum igazgatóságát, hogy a négy piskótatéglából kettőt az iskolának adtam. Kalvoda Ferenc tanár úr, a történet-philológiai múzeum kezelője sohasem tudta meg, hogy velem együtt ő is orgazda lett, sőt az 1904-1905. évi értesítőben, a régiségtani múzeum gyarapítói közt ki is mutatta, "Banner János VII. osztályú tanuló 2 db római téglát Aquincumból". A bűnöm így felére csökkent s csak akkor szabadultam meg tőle valóban, amikor a feloszlatáskor a másik kettőt is odaadtam. Ma is megvan a békési múzeumban.) Nyáron olyan régiséggyűjtést végeztünk Povádon, amilyet addig tudtommal senki se végzett, de azóta - nem merném azt mondani, hogy az én példámat követve komolyabb és felkészült formában többször is megismételtek, elsüllyedt városok vagy éppen elsüllyedt hajók kincseinek kutatására. (...) A gondolatot az adta, hogy már az első gyűjtőút alkalmával is igen sok olyan cserepet találtunk, amelyeket a tavaszi áradás kimosva a szakadékos part oldalában feltárt gödrökből, kisebb-nagyobb távolságra elsodort eredeti helyéről. Úgy gondoltam, hogy ha a víz apadása folytán sok darab szárazra került is, bizonyára maradt még a víz alatt is bőségesen. A lankás részen ereszkedtünk bele a vízbe. Elég messzire be lehetett menni a partról gázolva s ha a zavaros vízben látni semmit sem lehetett is, lábunkkal, majd kezünkkel könnyen kitapogathattuk a fenéken fekvő darabokat. Nem mondom, óvatosan kellett lépegetni, mert valóban nem volt kellemes, ha egy négy-öt osztású bütyökfülre teljes testsúllyal ránehezedtünk. Nem jártunk még elég mély vízben ahhoz, hogy az archimedesi törvény szabályainak kívánatos hatását érezhettük volna. A vízben nem válogathattunk, minden darabot kidobáltunk a lankás partra, s csak akkor néztük meg a zsákmányt, amikor már végig tapogattuk az egész sávot, amelyben zsákmányt lehetett remélni. Rengeteg cserép, csont, kőeszköz vagy annak töredéke került terítékre. Ugyanolyan anyag, amilyent már előzőleg is találtunk. Ez nem volt meglepő, hiszen ugyanannak a településnek az anyaga volt. Még a válogatás után is igen sok "haszonra való" maradt, úgy, hogy egyszerre nem is tudtuk hazavinni az egészet. Másnapra is maradt még kosárszámra, de hazavittük mind, néhány lelkes ügybarát segítségével. (...) Egyelőre ez volt az utolsó povádi kiszállás. Tavaszig nem volt mit gyűjteni a kifosztott területen és víz alatt. És ez szerencse is volt. (...) Talán felesleges az eddig elmondottak után hangsúlyozni, hogy szívvel-lélekkel olyan pálya felé vonzódtam, amely kielégíti erősen felkeltett vágyaimat. (...) De szép elgondolásaimat, mire a VIII-ba beiratkoztam, nem várt esemény egyszerre keresztülhúzta. 22