Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1940

szerény körülmények között.) Hóman, amint meglátott, odajött hozzám és a következőket mondta: - Ne haragudj, Roskát politikai okokból ki kellett neveznem. Bizonyára igaza volt, hiszen Roskának elégtételt kellett adni azért, mert a románok - bár eléggé szerencsés körülmények közt - bebörtönözték. A "tömlöc" jövedelmezett tehát, ez alkalommal az én káromra. (...) Az ünnepélyes megnyitó előtt Váradyval elmentünk a Bástya u. 2. alatti intézetbe. Én 1917 decemberében jártam ott utoljára, de 23 esztendő után ugyanúgy találtam, mint utolsó ottlétem alkalmával. Az volt a benyomásom, hogy ez a múzeum akarva, nem akarva még mindig Posta Béla hatalmas munkájának emlékét őrizte s a vele együtt dolgozó iskoláét. Ebben a pillanatban rossz volt arra gondolni, hogy ebből az alvó intézményből megint egy alföldi embernek kellett volna korszerű magyar intézményt teremteni. Nem így történt s úgy maradt minden a kivonulásig, ha lényegesen szaporodott is a gyűjtemény. Délutánig nyúló nagyebéd után a kormányzó cerclét tartott a kolozsvári tanárokkal, majd közben a többi egyetem jelen lévő tagjait is felsorakoztatták a másik teremben. Közölték, hogy minket is meg akar ismerni a főméltóságú úr! Én Vidákovich Kamilló és a katini kórboncnok, Orsó Ferenc debreceni egyetemi tanár közt állottam. Utóbbi már előbb is rosszmájú, de szellemes megjegyzéseivel szórakoztatott bennünket. (...) Másik szomszédom, a nagyműveltségű Vidákovich - aki felesége "alpári" zsidó atyafisága miatt nem jöhetett, de leánya érdekében nem is akart jönni, előre kijelentette, akármiben fogad, hogy a kormányzó vele hosszabban fog beszélgetni. És megnyerte volna a fogadást. Mikor elébe érkezett a kormányzó, nem csak azt mondta meg, hogy ki és hol professzor - voltunk itt minden egyetemi városból - hanem azt is, hogy tartalékos korvettorvos. És a kattarói fenegyerek valóban megragadt a lépen, hosszabb ideig beszélgetett vele. Ilyen egyetemi tanár valóban nem igen volt a kismértékben szélesített hazában. (Volt már erről az emberről szó ezekben a feljegyzésekben. Nem is a legelőnyösebb színben. De még el kell mondanom valamit róla, amit nem nagyon régen hallottam. Az 1945-ös igazolások során két fő bűne volt. Az egyik az, hogy mint klinikai igazgató nagyon keménykezű ember volt és sok mindent meglátott, amit mások titokban csináltak. Felrótták neki, hogy még a moslékot is ellenőrizte, hogy el ne vigyék. Nem védekezett, de magyarázott. Megmondta, hogy akkor, amikor az egyetem azért hizlaltat, hogy a betegeket el tudja látni, kötelessége küzdeni a visszaélések ellen. A másik, ha lehet, még ennél is nagyobb volt. Ő volt az első, aki magyar ruhát csináltatott, és kollégáit is rábeszélte. Ezt se tagadta, de megadta a magyarázatát azzal, hogy hálából tette a magyar nemzet iránt, amely őt, akiben csak szerb vér van apai-anyai ágon, minden munkájában segítette, és soha idegen származását vele senki nem éreztette. Aki ezt nem érti meg, az ne akarja Vidákovich Kamiilót etikára tanítani. Felállt és otthagyta a bizottságot, mely természetesen megfosztotta katedrájától nyugdíjjogosultság nélkül. Ma több mint 80 éves, de a derekát nem adta be és a kórbonctani intézet preparátumainak gondozásával keresi szűkös kenyerét Szeged egykor legnagyobb jövedelmű orvosa. Ezt is el kellett róla mondani most, hogy a fényes ünnepek kapcsán szó esett róla.) (...) 158