Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)
Gyermek- és diákévek Békésen
kelengyéjéből. Abból az időből, amikor Koritsánszky János a XVHI. sz. utolsó évtizedében Necpálon feleségül vette Teleky Katát. Akkor bizonyára nem ez az egykét darab volt belőle, hanem teljes fölszerelés, amiből hírmondónak maradt meg ez a nagybecsű emlék, családi ereklye, ma is legkedvesebb emlékem. Engem is a nagyanyámra emlékeztet. így köt össze ez az egyetlen pohár öt generációt s mivel utánam már eddig is még három következik - ha nem is az én meddő 8 ágamon -, immár nyolcat. Akármilyen szép és kedves, de mégis csak családi emlék, de volt egyéb is. Féltve őrizte nagyanyám azt az egyszerű tollszárat, benne a régen megrozsdásodott tollal, amellyel Szemere Bertalan, a köztársaság kikiáltása után Kossuth kormányzó miniszterelnöke és belügyminisztere, 1849-ben a békési községházán valami hivatalos okmányt írt alá és az aláírás után akkor 20 éves nagyanyámnak adott, aki hűséggel Őrizte meg akkor is, amikor minden emléket tűzre raktak vagy azok, akik féltek megtartani, vagy azok, akik még az emlékek szellemétől is féltek. Nagyanyám szeretettel, hazafias önérzettel őrizte mindaddig, amíg Benci bátyám (Banner Benedek) gimnazista korában a gimnázium múzeumának ajándékozta. Ott is vigyáztak rá, hiszen be volt csukva az ajtó, amely a régi tanári szoba melletti "museum H-ba vezetett, még az öreg kollégiumban. Ekkor hallottam először múzeumról, s ekkor tudtam meg, hogy az arra való, hogy a régi idők emlékeit megőrizze. És ekkor kezdték belém nevelni ezeknek a családi és történeti emlékeknek tiszteletét és megbecsülését. Nincs ezen semmi csodálkozni való egy negyvennyolcas huszár főhadnagy hátrahagyott családjában. És még mennyi kincs volt a fiókok mélyén, a padláson lévő ládában, amelyek csak jóval később kerültek elő s kerültek egyúttal az én birtokomba. Milyen szeszélyes is a sors. A mi házunk annak a Szemere Bertalannak az emlékét őrizte, aki menekülés közben elásta a szent koronát, hogy se az üldöző ellenség, se a kényszerből választott új haza befogadóinak a kezébe ne kerüljön. A velünk szomszédos házban, Asztalos István volt békési képviselő, és főszolgabíró családjában annak a Vargha Istvánnak életnagyságú arcképét [őrizték], aki 1853-ban az osztrák hatóságokat Orsován a korona nyomára vezette s aztán hosszú időre Londonban telepedett meg. (Asztalos István özvegye volt Vargha Eszter.) A két család jószomszédi viszonyban élt. Ennél a családnál is sok volt az akkor múltnak nevezett század emléke, sok iparművészeti tárgya. Ezek nagyon izgatták az én lassanként kibontakozó gyűjtő szenvedélyemet. A Vargha-képnek azonban van egy olyan hiteles története, amiről ma már csak ketten tudunk Benci bátyámmal. A család nálunk fiatalabb tagjai soha nem hallhattak az Asztalos családban sem erről a történetről, sem a koronaelárulás történetéről. 1889-ben történt. Súlyos tüdőbajban meghalt Lotti néném férje, Márki Gábor, Márki Jánosnak, a sarkadi uradalom tiszttartójának legkisebb fia, Márki Sándor, már akkor nagyra menendő 9 magyar történész legkisebbik öccse. A februári temetésre a nagy Márki család sok tagja eljött, feleségestől. Ki kocsin (aki közelebb lakott), ki 8 Ez a szó később áthúzva. 9 Értsd: nagy reménységű 12
