Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

Gyermek- és diákévek Békésen

Gyermek- és diákévek Békésen ! Ezt a szépen bekötött könyvet volt tanársegédem, később adjunktusom, legutóbb is munkatársam és kedves jó barátom, Bognár Józsemé dr. Kutzián Ida küldte abból az alkalomból, hogy betöltöttem életem 70. esztendejét. Vagy, ahogy Foltiny Pista, régi szegedi tanítványom írta üdvözlő levelében, beléptem a nyolcadik évtizedbe. Hiába! Amerika a realitások hazája.

7 Magam szigorúbban fogalmazok és azt írom: beléptem a temetőkerülők népes, ahogy fogyó, úgy szaporodó munkaközösségébe. Ennek a munkaközösségnek egyetlen célja van csupán. Elmenni a régi kedves ismerősök sírjaihoz, elmenni szívből vagy kénytelenségből adódó kötelességet teljesítendő egy-egy temetésre, aztán igyekezni kijutni a temetőből, mielőtt a kaput bezárják s a további alkalomig tovább kerülni a temetőt, amit azonban csak kevés embernek sikerült még elkerülni. Hát bevallom, annyira nem kerülöm, hogy ezért a tengerre menjek meghalni. Inkább ágyban, párnák közt, de ott is lehetőleg hamar, hogy se másnak, se magamnak ne legyek terhére. Azt tartom, amit Czimer Károly, szegedi reáliskolai öreg kollégám tartott: "Addig éltessen az Isten, amíg az élet örömet és nem terhet jelent." Egy perccel se tovább. Addig, amíg van néhány ember, aki úgy érzi, hogy a köznek még akkor is szüksége van reám, ha nélkülözni is tudja a jelenlétemet ott, ahova a legtöbben enyhén szólva arcfürdőre mennek és azt nézik, mi hasznuk van abból, hogy ott vannak. Azt is megmondta Ida, azért adta ezt a naplónak valót, hogy mivel úgyis életem történéseivel mostanában szóban is sokat foglalkozom, ne legyenek papiros gondjaim, ami manapság könnyen megeshet. Annak az egész család történetét megörökítő, nem nyomtatásra szánt írásnak azonban már amikor írni kezdtem, más formát adtam, úgy gondolom nem lesz érdektelen, ha ebben a régésztől kapott könyvben életemnek azokat a részeit írom meg, amelyeknek vagy valami vagy nagyon sok köze van a magyar régészethez s ezúttal az én életem folyásához is, no meg a magyar múzeumügyhöz is. Kezdjük hát ott, ahol - nyugodtan mondhatom - tudattalanul elkezdődött. Nyolc éves voltam, amikor a millenium évében, nagyanyám házához, Békésre kerültem. A vitrinben - amit nálunk Glaserkastninak mondott mindenki - néhány régi, figurális ábrázolásos üvegpohár, egy-két altwien csésze képviselte egy-két emberöltő előtt letűnt kor tagadhatatlanul szép és ízléses emlékét. Nekünk gyermekeknek csak szép volt, de nagyanyánknak, özv. Wieland Jánosné Koritsánszky Apollóniának ennél sokkal-sokkal több. Olyan, amit mi akkor még meg sem értettünk. Családi emlék régen meghalt s már emlékezetben is csak ritkán hazajáró nagyanyja egykori 7 Foltiny István 1951 óta az USA-ban éL 11