Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1933

Szakáihát, Soltpalé igen sok lelőhelye, ahol Sándor vadászás közben összeszedegette a talált cserepeket. Ez volt a szemléltető eszköz a régészeti lelőhelykeresés tanításához. Hordtak aztán - a tanfolyamot végzett gyerekek - jól-rosszul, amit Sándor gondosan feljegyzett, és mikor kimentünk hozzá, pontos lelőhelyének megnevezésével át is adott. Hosszú volna elsorolni a lelőhelyeket, amelyeket ezzel a segítséggel ismertünk meg és ennek útmutatása mellett tártunk fel. Merem állítani, hogy kevés olyan tanító van Magyarországon, aki annyi hasznot hajtott az egyetemes régészeti kutatásnak, mint Moldvay Sándor, aki ott volt akkor is, amikor 1950-ben az új rendezési elvek szerint berendezett régészeti osztályt Ortutay Gyula miniszter megnyitotta, s ő volt a legjobban felháborodva azon, hogy a megnyitó beszédben egy szó sem esett annak az egyetemi intézetnek a munkájáról, amely 15 éves munkájával, szakszerű ásatásokkal összehordta ezt a páratlanul gazdag és az egész Alföld történetének keresztmetszetét adó anyagot. (...) Nem ebben az esztendőben történt ugyan, de a bodzásparti iskolával van kapcsolatban. Childet nagyon érdekelte a Körös-kultúra már eddig három lelőhelyről ismert anyaga. Nagypénzű angol marxistához illő módon repülőgépre pattant hát és Budapestre repült, hogy onnan megállás nélkül folytassa az utat gyorsvonaton Szegedre. Három napig tartott a vendégség és mi sem természetesebb, minthogy ebből egy egész napot töltöttünk Vásárhelyen, a sehol sem található változatos leletanyag társaságában. Bár ekkor már jól ismerte a sztarcsovai Fewkes-féle anyagot, itt nem győzött eleget kérdezni és rajzolni, de maga a lelőhely is érdekelte annak ellenére, hogy pillanatnyilag semmiféle feltárás nem volt folyamatban. Kikocsiztunk tehát a Vata-tanyába, de természetesen végigmentünk a régi szegedi országút egész hét km-es szakaszán. Sorra mutattam neki a már ismert, de még csak ezután feltárandó lelőhelyeket, amelyek későbben annyi meglepetést rejtegettek számunkra. Maga a terep nagyon tetszett neki. Azt hiszem, kétszer sem kellett volna hívni, hogy idejöjjön ásatni. Ehhez azonban valóban semmi jogcímem nem volt. Visszafelé jöttünkben megkérdeztem tőle, nem akar-e egy valódi 8 osztályos, egytanítós tanyai iskolát látni? Nagyon meglepődött, amikor közöltem vele, hogy már a múlt század végén voltak itt iskolák s még a Klebersberg iskolatelepítése előtt 40 iskola volt a nagykiterjedésű határban, most pedig nincs olyan tanya, ahonnan a gyerekeknek három km-nél többet kelljen gyalogolniuk, hogy az iskolát elérjék. Persze, még az is sok, pláne a kisebb gyerekeknek, de nagy haladás a múlthoz képest. (Arról természetesen nem beszéltem, hogy mennyit rabol el az iskolaévből az otthoni mezei dologra való visszatartás, meg a ruha- és lábbelihiány. Azt se mondtam el, amit Moldvaytól hallottam, hogy régebben a tanító disznót hizlalhatott abból az ételhulladékból, amit a gyerekek már nem tudtak megenni a magukkal hozott uzsonnából, most pedig még egymás maradékait is habzsolva eszik, még ha csak répa is az, mert a kereseti viszonyok és az osztódó apró földecskék már egy-egy családot se tudnak eltartani. Hiába mondtam volna neki, a gazdag idegennek, ha azok nem tudták vagy nem akarták észrevenni, akiknek kötelességük lett volna. Ezen a határrészen, de még a többin is kevés dicsekedni való volt a szociális viszonyokkal.) 108