Bálint Ferenc: Nem a boldogságra születtünk… Az orosházi Szabó Pál életútja és válogatott írásai - Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 12. (Gyula, 1985)
II. - Öregnek lenni - A hídról
1959. augusztus 23-án agyvérzés érte és bénult, ágybanfekvő beteg volt évekig. Férje gondozta haláláig. —• Mint írja „negyvenöt évet éltem vele, az utolsó hatban egészen béna volt és beszélni sem tudott. 1965. augusztus 30-án délben halt meg és üres maradt körülöttem a világ." A feleségéről szóló emlékezését a következő szavakkal vezeti be: „Hatvan évig járt a cselédlépcsőn". Elébb, hogy ne zavarja az urakat, később hogy ne zavarjon engem. Szerény volt és igénytelen. Ajándéknak tudta a bért és hálát érzett miatta. Hálát — öntudat helyett." 60 „Öregnek lenni.. ." el Szabó Pált, aki ekkor már nyugdíjas volt, mélyen lesújtotta felesége halála, hiszen hosszú éveken át felesége ápolása, gondozása adott értelmet életének. —A nagy csapás kihatott szellemi tevékenységére is, nagyobb munkába már élete végéig nem kezdett, csupán a napi sajtó, az irodalom, a rádió és televízió közleményeit kísérte állandó figyelemmel s rövid cikkekben, levelekben tette meg észrevételeit mindarra, ami tudásanyagával, felfogásával, vagy világnézetével nem egyezett. Kritikus hangú leveleire sokszor nem kapott választ, mert öreges megnyilvánulásnak tekintették a sokszor igen alapos és lényegbevágó észrevételeket. Egyedül ólt Miskolcon, gyermekei nem voltak. Szülővárosával, Orosházával kapcsolatai megmaradtak, amíg tudott, évente ellátogatott orosházi rokonai sírjához, régi barátaihoz, közöttük Nagy Gyula múzeumigazgatóhoz. Élénk baráti levelezést folytatott, de az öregséggel járó gyengülő egészségi állapota és a magány mind nyomasztóbban hatott reá. Utolsó éveiből maradt rövid kis írásai, cikkei jól érzékeltetik keserűségét és egy hosszú, bajokkal, megpróbáltatásokkal végigküzdött életben való csalódását. Ezt a hangulatát tükrözi a „Népszava" 1970. november 7-i számában megjelent „Öregnek lenni" című cikkének bevezető mondata: „Szinte fáj, hogy nem végezte el az ember, amit tervezett és visszanézve nagyon jó lett volna elvégezni, megírni a látott, hallott, érzett és fel is vázolt dolgokat, embereket, helyzeteket, történelmi próbálkozásokat, vagy sikereket, az ember bármerre lép, magában hordozza és ez olyan sok és olyan nehéz." Életének ebből az időszakából közöljük az „Északmagyarország" című miskolci lapban 1964. november 29-én megjelent „A hídról" című cikkét, a Televízió és az Élet és Tudomány szerkesztőségéhez írt leveleinek másolatát. 62 A HÍDRÓL Avatása országos ünnep volt, és a minap reggel úgy mentem át rajta, mintha megszokott utamon járnék. A közepén megálltam és néztem a várost. Nagyjából olyan mint húsz évvel ezelőtt. Nagyjából, de részleteiben egészen más. Sok régi ház, torony és ember hiányzik. Sok új ház nőtt és sok új ember jött az elmúltak helyébe. A híd is új, csak a Duna régi, meg az emlékeim. Egyet elmondok, van valami köze a hídhoz. 1944 novemberének egyik éjszakáján sok vendégem volt. Budán laktam
