Bálint Ferenc: Nem a boldogságra születtünk… Az orosházi Szabó Pál életútja és válogatott írásai - Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 12. (Gyula, 1985)

II. - Öregnek lenni - A hídról

a lágymányosi utcában, temérdek könyv és kevés bútor között. Az öcsémtől kaptam a lakást, és vele a vendégeket. Az Ellenállási Mozgalom résztvevői jöttek el oda hetenként. Mindig a németek és a nyilasok miatt. Azon az estén a hidak miatt is. Sorolhatnám nevüket (már amelyikük nevére még emlékszem), de az olvasónak nem sokat jelentenének, és talán viselőinek sorsa se nagyon érdekelné az olvasót. Az egyik miniszter lett, a másik államtitkár, a legkövetkezetesebb logikájú: pártfőtitkár. Én nem tartoztam egészen közéjük. Más vonalon dolgoztam. Akkor éppen az úgynevezett „Nemzetközi Vöröskereszt" megbízásából készítettem elő egy karácsonyfa ünnepélyt. Sorolhatnám tehát a neveket, de ha felsorolnám, akkor a hidak sorsán kívül el kellene mondani az emberek sorsát is. Az előadó azon az estén a budapesti hidak robbantásával megbízott műszaki csapattest parancsnoka volt, a hallgatók között pedig politikai életünk ma is aktív kiválóságán kívül ott volt a medvéi Duna-híd tervezője, az Árpád-híd tervezője, a heluani híd alkotója, a Margit-híd újraépítője is. A magyar statikusok színe-virága. A százados hallgatóságához illő előadást tartott. így nem sokat értettem belőle. De a lényegére emlékszem: a hidak, mondotta, nem robbannak. Ennek bizonyítására elmondotta, hogy a hidakon hol helyezték el a robbanóanyagot, mi lesz azok hatása, és hogy nem sok munkát jelent majd a hidak helyreállítása. Legtöbbet az Erzsébet-hídról beszéltek. Megtudtam róla, hogy a két parti része nem lánchíd, hanem gerendahíd, azokat nem rombolják le, csak a két pilon közti részt. Ezt a szakaszt majd beleejtik a Dunába. De csak a járórészt. A beejtés meg úgy történik, hogy azokat a függőleges acélrudakat, melyekkel a járórészt a láncokhoz kötötték, meglágyítják ós a járórész (az úttest és a gyalogjárók) saját súlyánál fogva leszakad. Ennek pótlása a németek kitakarodása után már nem lesz nehéz — nyugtatott meg bennünket a százados. Az acélrudakat termit bombákkal lágyítják. Minden függesztőre felkötöttek kettőt-kettőt. Ha meggyújtják a bombákat, kétezer fokosra melegítik fel a rudakat, s az acél ezen a hőmérsékleten „megfolyik". Az egyik mérnök közbeszólt, hogy a budai lánckamra hibás, és hogy a budai kapu esetleg nem bírja majd ki az ellensúly megszűnését. Kiderült, hogy erről a hibáról minden résztvevő szakember tudott, sőt még azt is tudták, hogyan hibásodott meg az Erzsébet-híd budai lánckamrája. (Valami hőforrás vize lágyította a lehorgonyzott láncvég alatt a betont.) Két hét múlva újra eljött a százados. Levert volt és aggódó. Rossz hírt hozott. A németek nem bíztak a magyar robbantókban és átvették a hidak felügyeletét. A magyarokat még a közelükbe se eresztették. Ezért robbant fel a Margit-híd is. Egy német őrmester a saját esze szerint matatott a zsinórok között, és eközben rövidzárlatot csinált az első ív két vezetékén. Csak egy töltet robbant, de az erős légnyomás annyira megdöntötte a két pesti pillért, hogy a járószerkezet görgői lecsúsztak a pillérekről, és egyik végükkel a Dunába estek. (A járószerkezetről zsúfolt villamosok és zsúfolt autóbuszok csúsztak a vízbe. Vagy ezer ember a Dunába fúlt.) És ekkor mondta a szá-