Káldy-Nagy Gyula: A gyulai szandzsák 1567. és 1579. évi összeírása – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 10. (Békéscsaba, 1982)

BEVEZETÉS

adókon és illetékeken kívül nagyobb, illetve forgalmasabb településeken nyilvántartásba vették még a piacokon és az országos vásárokon szedett illetéket, a kereskedelmi útvonalak mentén az áruvámot, esetenként külön kimutatva a sóvámot, továbbá a hídvámot (a vámok díjtételeit szinte mindenegyes városnál vagy ahol híd volt, majdnem ugyanazzal a szöveggel ismételten felsorolták), továbbá az örökös nélküli hagyatékot, az elbitangolt állatok (korabeli magyar kifejezéssel „a bujdosó barmok") eladásából származó bevételeket. A különféle vámok és illetékek összegét természetesen nem bemondás után, hanem a kincstári vámszedők vonatkozó mukátaa-elszámolásai alapján tüntették fel. A mukátaa szó egy terület akár egyetlen, akár valamennyi jövedelmi ág meghatározott összegét jelentette, aszerint, ahogyan a kincstár az adószedőkkel ebben megállapodott; a mukátaa tehát meghatározott pénzügyi körzet, pénzügyi egység volt.

53 E fogalom ismerete elősegíti az összeírásunkban előforduló olyan mondat megértését, mint például amit Székudvar falunál (ld. alább a 186. szám alatt) is feljegyeztek: „A vám jövedelme a simándi mukátaá-ban benne van, de a nevezett falu mukátaá-jában nincs benne". Ez úgy értendő, hogy Székudvar falu vámilletékét a Simánd város körül kialakított mukátaá-hoz, azaz pénzügyi körzethez hozzácsatolták, így azt is annak kincstári megbízottja szedte be. Ezek mellett ritkán előforduló jövedelem volt a kertek megadóztatása. Kétféle kertet különböztettek meg, úgymint a ház melletti kertet, melyet „bagcse"-nek és a település határában kertnek meghagyott területet, amit „bosztán"-nak neveztek. Szövegközlésünk során, hogy a kettőt egymástól megkülönböztessük, a „bosztán"-kert kifejezést meghagytuk, annál is inkább, mert a csanádi szandzsákhoz tartozó Pádé faluban még a múlt században is így mondták: „Az idén nincs bosztánunk".

54 Több esetben nyilvántartásba vették még az egyes települések határában fekvő, úgynevezett szultáni réteket (hassza csajir), melyeket azért jelöltek így, mert a terület elfoglalásakor egykori tulajdonosaik (a település földesurai, vagy részbirtokosai) elmenekülése után azokat a szultán a magáénak nyilvánította. E rétek jövedelmét, melyet a lekaszált széna szekérszám szerinti mennyisége alapján jegyeztek be, sokszor átengedték a település tímár-birtokosának, de az is megtörtént, hogy a kincstár eladta valamelyik környékbeli töröknek.

55 Gyakran hasonlóan jártak el a szultáni tulajdonnak 53. A mukátaa szó fogalmáról és a mukátaa-elszámolásokról már írtam részletesebben, ld. Budai török számadáskönyvek 1550-1580, Bp. 1962, 597-608. 54. Bálint S., Szegedi szótár, Bp. 1957, I., 182. 55. A budai szandzsák 1559. évi összeírása, 15, de ld. még N. Beldiceanu, Le timardans l'État ottoman (début XIV

e-début XVP siécle), Wiesbaden, 1980, 51-55. 21