Kristó Gyula: Békés megye a honfoglalástól a törökvilág végéig. Nyolcszáz esztendő a források tükrében – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 9. (Békéscsaba, 1981)

A királyi vármegye - 23. III. András király parancsára a buda-felhévízi keresztesek konventje Békés megyei puszta földeket iktat (A buda-felhévízi keresztesek konventjének oklevele, 1297)

együtt, amelyek az ő [a kunok] településükön belül esnek, s amely [földek] jog szerint a mi rendelkezésünk alá tartozóknak ismertetnek el: azonban mindig sértetlenül kell megtartani a monostorok és az egyházak jogait és birtokait. Ezenkívül ugyancsak nekik adtuk és adományoztuk a nemesek és várjobbágyok üres földjeit, az olyanokat, amelyek a tatárok ideje óta üresen állottak és gyümölcsöző haszonélvezeti jogokkal, tudniillik halászóhelyekkel és haszonthozó erdőkkel nem bírnak: ezeket mégis úgy [adományoztuk], hogy eme nemeseknek és várjobbágyoknak az ő ilyen üres földjeikért vagy igazságos árat fogunk fizetni, vagy megfelelő értékű cserét fogunk adni... IV. László második kun törvénye, 5-6. te, 1279. aug. 10. Kiadva: Marczali Henrik szerk.: Enchiridion... A magyar történet kútfőinek kézikönyve, Bp., 1901., 180. old. Latin. Szilágyi Loránd (Árpádkori törvények, egyetemi jegyzet, Bp., 1962., 85-86. old.) fordítása. - A kun betelepítés azonban nem oldotta meg a népesség hiányának problémáját. Kevéssel a IV. László által kibocsátott kim törvények után az uralkodó az elégedetlen bárók fogságába esett, mindenben korábbi politikájának feladására kényszerült, s szorult helyzetében hajlandónak mutatkozott a kunok ellen hadat vezetni. A királyban, hű pártfogójukban csalódott kunok 1280-ban végigpusztították a Tisza, a Maros és a Körösök vidékét. Noha Békés megyei dúlásaikról nem maradt adat, de a Csanád megyei Egres monostor elleni támadásuk kétségtelenné teszi, hogy Békés megye is súlyos károkat szenvedett. A király és a fellázadt kunok közti csatára 1280 őszén Békés megyéhez közel, a mai Hódmezővásárhely területén lévő Hód-tónál került sor, amely a kunok vereségével végződött. Az Oldamér vezette tiszántúli kunokat IV. László kiűzte az országból (minderre 1. Blazovich László: IV. László harca a kunok ellen, Századok, 1977., 941-945. old.). Kevéssel utóbb azonban maga IV. László volt kénytelen visszahozni kedvelt kunjait az országba, mivel rajtuk kívül más támasza alig-alig volt az országban (1. Kristó Gyula: Az Aranybullák évszázada, Magyar História, Bp., 1976., 174. old.). IV. László élete végéig gyakran látogatta a tiszántúli kun szállásokat, ennek lehet következménye, hogy több alkalommal is megfordult a Békés megyei Szarvason (Kr. j. 3340., 3393., 3562. szám). 23 A kun pusztítás mellett a pusztásodás folyamata adhatja magyarázatát, hogy a XIII. század végén is találkozunk megyénkben üres, lakóit nélkülöző falvakkal. Az alávetett népesség elvándorlása vagy a kunok egyes csoportjainak elvonulása után néptelenné vált földekre a nemesek jelentettek be igényt, s jutottak királyi adományozás folytán ilyenek birtokába. Ezen a módon szerzett 1297-ben javakat megyénkben az országos jelentőségű Ákos nem egyik tagja. Legkitűnőbb uruknak, Andrásnak, Isten kegyelméből Magyarország kiváló királyának Jakab testvér, perjel és a buda-felhévízi keresztesek konventje gya38